Ez tízezer éve is vicc volt + Videó

Gabay Balázs, 2012. február 12., 14:30, frissítve: 14:30
A főiskola-halmozó Hadházi László kutyakiképzési előadóként is megállta a helyét, és akkor sem esett pánikba, amikor megfigyelték. Fotósként Erdélyben is „csempészett”, ma már inkább könyvet ír és a stand-up tölti ki a mindennapjait. A „hangulatkarbantartó” a színpadon érzi magát a legjobban – a poénhegy tetején.

– Szinte felsorolhatatlan számú főiskolára járt...
– A mezőgazdasági főiskola volt az első, oda egész sokáig jártam. Aztán jött a testnevelési főiskola, majd az államigazgatási. Utóbbi idején az önkormányzatnál dolgoztam, szóval innen a motiváció.

– Utóbbit speciel miért hagyta ott?
– Miért is? Ja, igen. Nem mentem el szóbelizni, mert László napra esett a vizsga napja. Az egészségügyi főiskolára szintén keveset jártam. Következett a rendőrtiszti, de nem illettünk egymáshoz.

A kábítószer-kereső tacskó

– Egymástól homlokegyenest különböző intézményekről van szó, hogy sikerült így összeválogatni őket? Csak kereste az útját, mint Ákos?
– Mindenki keresi. Ez is tetszett, az is. Végül meg aztán egyik sem. A testnevelési fősulis korszak például úgy indult, hogy sportlövészként szóbeli megállapodást kötöttem a Magyar Honvédelmi Szövetséggel (MHSZ). Azt mondták, fizetik a tanulmányaimat, de nem tették, szóval itt meg is feneklettek a tanulmányok. Sokszor akadt, hogy az aktuálisan végzett munkához társítottam a főiskolákat.

– A rendőrtisztit valahogy akkor sem tudom beilleszteni a sorba...
– Az aranykoszorús sportlövészeket kiemelten kezelték, aki ilyen minősítést kapott, az akár a főiskolára is jelentkezhetett. Azt gondoltam, hogy ez nekem való lesz, de aztán a suliban azt mondták, mégsem az. A különleges bánásmód többek között abból is állt, hogy megfigyeltek, követtek.

– Próbálta viccesen felfogni a dolgot?
– Igen, olyannyira, hogy egyszer be is hívattak, hogy most már ne szórakozzak.

– Milyen „merényletet” követett el?
– Kutyakiképzési előadó voltam a határőrségnél, és az egyik objektum-ellenőrzéskor a sofőr mondta, hogy követnek bennünket. Én erre azt mondtam: szívassuk meg őket. Aztán jött is a telefon, hogy menjek már be a felettesemhez. Probléma volt a hozzáállásommal, a szolgálati fényképemmel, szóval sok mindennel. Végül aztán azt mondták: „nekünk valami otthon ülős emberre lenne szükségünk”. Én nem voltam az, szóval távoztam. Előtte még adott egy telefonszámot a felettesem, és azt mondta, ha gondom van, hívjam nyugodtan. Búcsúzóul annyit mondott, hogy rendőrnek azért ne menjek el. Másnap jelentkeztem a nyíregyházi kapitányságon. Mondtam, hogy az orvosi vizsgálatokon már túl is estem, és itt van egy telefonszám, ezen érdeklődhetnek felőlem. Felhívták a számot, ahonnan természetesen azt üzenték nekem, hogy nem kellene sokat próbálkozni. Inkább megúsztam ezeket a dolgokat, mintsem csalódásként éltem volna meg.

– Szóval akkor az államvizsgát sehol nem várta meg.
– Nem igazán. A fotóriporteri iskolát sikerült viszont elvégezni. A rendszerváltás előtt egyszer Erdélyben is dolgoztam a Die katolische Welt című lapnak. Egy erdélyi pap interjút adott nekik, aki később eltűnt. Őt kellett volna felkutatni, lefotózni. Na, ebből végül az lett, hogy magyar családok, akiknek a rokonai, barátai ki tudtak szökni Svájcba, vagy más nyugati országba, velünk küldözgettek csomagokat. Emiatt végül ki is tiltottak minket Romániából, de egy hónapra rá jött a forradalom, úgyhogy ez nem jelentett többé problémát.

– Budapesten is meg tudott maradni debreceninek?
– Sosem laktam Budapesten. Szép város, de nyáron számomra elviselhetetlen, úgyhogy nem is vágyom ide túlságosan. Amikor Budapesten van dolgom, feleségem nagybátyjának a házában lakom. A belvárosig be sem jövök kocsival, Hűvösvölgyben leteszem a járgányt, és villamosozom. Egyértelműen villamospárti vagyok.

– Ha pisztolyt tartanának a fejéhez, a rádió–televízó–írás aranyháromszög melyik sarkát választaná?
– Elég evidens a válasz: a klubbeli fellépéseket. A tévéért nem túlságosan vagyok oda, a rádiókabaréért viszont annál inkább. Aki gyermekként is a kabaré bűvkörében nőtt fel, annak hatalmas élményt jelent itt dolgozni. Amikor az általad megírt jelenetet életre kelti egy-két őrült színész, na, annál nincs jobb érzés. Marha jó! Mostanában már a televízióban is bemutatják ezeket a jeleneteket, őrült jó érzés látni ezt. Magam egyébként nem vagyok tévéőrült. Azokat értékelem a legjobban, akik személyesen eljönnek megnézni a fellépéseket. A másik probléma, hogy ami lemegy a televízióban, az egyből megy fel a netre, ahol annyiszor nézed meg a jelenetet, ahányszor csak kedved szottyan. Ezáltal viszont azok a poénok, melyek tényleg jól sikerültek, és később is szívesen felhasználnád, elvesznek. Mintha a kezemet fűrészelnék le ilyenkor.

– És az írás? Önöknek talán az jelenti mindennek az alapját.
– Így van. Akad olyan munka, amit azért vállalunk el, mert együtt dolgozhatunk. Ez az egyik legizgalmasabb része az alkotómunkának. Tegnap például írtunk Litkay Gergellyel egy jelenetet, és amikor lefeküdtem aludni, még az ágyban is hangosan röhögtem rajta, akkora baromságot találtunk ki. Remélem persze, hogy a közönségnek is hasonlóképp fog tetszeni.

---- Szoktunk „bandázni” is ----

– Ha már a közös munka szóba került: Kovács András Péter beszélgetésünkkor elmondta, hogy önnel és Litkay Gergellyel írnak egy sorozatot, amit nemsokára a televízió is bemutat. Ő hétpecsétes titokként őrizte az információkat, így önhöz fordulok. Miről van szó?
– Hát, ha ő sem beszélhetett róla, akkor gondolom, én sem.

– Ő csak saját magát kárhoztatta hallgatásra, önt nem.
– Á, dehogynem. Nézze, két jogásszal írtuk a sorozatot, KAP és Litkay is azok, szóval ők biztosan jobban tudják, mit érdemes elmondanunk és mit nem.

– Egyre több helyen látni a hirdetést, mely szerint nemsokára saját teátruma lesz a dumaszínházasoknak. Igaz a hír?
– Bizony, a Corvin-sétányon indul a dolog, természetesen a bolondok napján, április 1-jén.

– Valamiféle rendhagyó utcai intézményről van szó, netán a Corvin-negyedben lépnek majd fel?
– Nem. Az egyik épületben, normális körülmények között, eredeti értelemben vett színházról van szó.

– A Kreténbe ír még?
– Már elég régen nem. Nem is tudom, hogy egyáltalán létezik-e még. Katona voltam, amikor örököltem egy írógépet, ezen gyártottam a vicces anyagokat. Az egyik írásom „életre kelt”. A Ki mit tud egyik középdöntőjébe valaki az én anyagommal került be úgy, hogy nem is tudtam róla. A Kreténbe is vagy nyolcan küldték be, és egyszer leközölték. Alul csillaggal jelölve ott állt a szerkesztői megjegyzés: keressük az eredeti szerzőt. Jelentkeztem. Így került be pár írásom a magazinba. Egyébként olykor furcsa, hogy valakit látsz fellépni egy olyan anyaggal, poénnal, amit még te gyártottál 15 évvel ezelőtt. Miután 25 éve vagyok a szakmában, még viccesebb, ha olyan adja elő, aki talán még nem is élt, amikor a poén megszületett.

– Említette, hogy 25 éve csinálja. Ha jól tudom, két nap múlva tölti be a negyvennyolcat. Korelnök a társaságban?
– Badár Sanyi két nappal idősebb. Fábri Sanyi és Maksa Zoli is több nálam, utóbbi két évvel. Ja, meg ott van Éles István, ő is korosabb, mint én. Nem téma a korom, mivel mindannyian ugyanazt csináljuk. Furcsa kis társaság a miénk. Kicsit bolond, de szerethető. Igazából a teljesítmény számít, no meg a nézők. A színházzal szemben a stand-up során a nézők igénye, pillanatnyi kedve szerint alakítható, változtatható az est iránya. Ők azért jönnek, hogy jókat nevessenek, és mivel az élet nem komoly, legalábbis ez idáig senki sem talált bizonyítékot erre, így nekünk egyszerű a feladatunk: szórakoztatunk.

– Az interneten nem tűnik túl aktívnak, pedig csak Facebookon több mint 53 ezren lájkolják!
– Az élő fellépésben hiszek, nem pedig abban, hogy felírjam az üzenőfalamra, hogy mit ettem vagy hogy aludtam. Sajnos a produkciók egyre nagyobb hányada mögött éppen azért nincs semmi, mert ebbe az irányba haladnak az igények. Miután az ismerőseim 99 százalékát nem is ismertem, az iwiw-ről is régen leiratkoztam. Volt, hogy elküldtek a fenébe, mert nem válaszoltam minden üzenetre, amit nekem írtak a közösségi oldalakon, nekem meg ez annyira nem hiányzik, szóval nem itt ápolom a kapcsolataimat. Nem vagyok maradi, szoktam neten vásárolni, de egyszerűen nem érzem magam a virtuális közösség tagjának.

– Bár úgy tudom, nem szívesen válaszol hasonló kérdésekre, de Litkay Gergelyen és Kovács András Péteren kívül kit mondhat barátjának a Dumaszínházból?
– Rajtuk kívül nagyon jóban vagyok Szupkay Viktorral, Aranyosi Petivel, Bruti kollégával és Bellus Pistával is, de a többiekkel is remekül érzem magam. Szoktunk „bandázni” is: együtt főzünk, vagy elmegyünk kirándulni. A vidéki fellépések alkalmával is mindig az ottalvós megoldást támogatom, így munka mellett jut idő az ökörködésre a kollégákkal. Az mindennél többet ér! Szeretek körbenézni Kaposváron, vagy eltévedni Hódmezővásárhelyen. Ilyenkor nem az van, hogy megérkezel sebtében a fellépés helyszínére, és egyből bezárnak hátra, nehogy megrohanjanak a fotózkodni vágyó rajongók.

– Tudja egyébként kezelni az ilyen spontán rohamokat?
– Hát, őszintén szólva elég rosszul, nem szeretem például, ha fotóznak. Utálom viszontlátni magamat az ilyen rajongói képeken. Úgy festek rajtuk a nagy lufi fejemmel, mint Muddy Waters a vézna, szétdrogozott Rolling Stones-os srácok mellett.

– Mit gondol, ki a tuti stand-up-os?
– Attól függ, mi a helyszín.

– Csak ettől függ?
– Ettől és a közönségtől. Aranyosi Petinek például van egy olyan bratyizós stílusa, hogy a sötét alagút legmélyebb pontján ülő embert is meg tudja szólítani. Persze a közönség mindig más. Amikor bejövök ide a Godot-ba, és hallom a nyüzsgést, már tudom, mi az ábra, de van olyan, hogy csendben ülnek a helyükön, és még akkor sem tapsolnak, amikor felmegyek a színpadra. Ilyenkor pörgeted a fejedben, hogy mi a gond. Talán nem járatosak a napi hírekben, azért nem nevetnek, esetleg nem ezt a poént kellett volna elsütni? Nehéz kinyomozni, mi az, ami miatt nevetnek, vagy nem nevetnek az emberek.

– Ön tudja, tudta „stigmázni” magát? Miről ismerik meg az emberek, ha felmerül Hadházi László neve?
– Én vagyok a hangulatkarbantartó...

– A közönség is így határolja be önt?
– Próbálkozom én sok mindennel. Ahogy Litkay Gergely egyszer elmondta: a személyiséget veszi meg a néző. Jelenleg inkább az aktualitásokra helyezem a hangsúlyt: Orbán a menedékhelyen, Gyurcsány az Avason, na ezekből lehet dolgozni. Persze azért vigyázni kell, hol a határ. Az egyik kollégám egyszer elsütött egy jobbos poént, azonnal megorroltak rá a nézők. Egy percre rá persze jött a balos vicc is, de ettől még a másik oldal nem bocsát meg. Ez évekkel ezelőtt történt, mostanra ez a fajta érzelmi ragaszkodás picit mintha puhulni látszana, ma már nincs ilyen. Ez vicc. Tízezer éve is az volt, és most is az. Ezt kell mindenkinek megértenie.

Tornasor
A szabadidősportok kedvelőinek rovata: tippek és trükkök a futópályáról, a konditeremből és a jógamatracról.
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés