„Ha valaki a mellemet fogdossa, az már határátlépés” + Videó

Gabay Balázs
Gabay Balázs

2012. március 27., kedd 10:39
A Dumaszínház egyetlen női stand-uposa ma már érzi, hogy várja a közönség, de az utcán egyelőre nem rohanják le. Írás nélkül képtelen lenne élni, és úgy tartja, ha eljön az idő, érezni kell, mikor lépjen le az ember a színpadról. Kormos Anett olykor megküzd az alpári hozzászólásokkal, de a mellfogdosás már számára is sok. Gyermekeinek nem stand-upol, de otthon is ugyanazt adja magából, mint a színpadon.

– Milyen arányban hullanak önre a rózsák és a kövek? Egy interjújában ezzel a hasonlattal jellemezte az ön felé áradó szeretetet és kritikát.
– Az utóbbi időben megváltoztak az arányok. Az elején is több rózsa hullott, de mostanság talán még inkább efelé tendál a közönség. Lassan megszokják, hogy létezik egy olyan élőlény, mint a női stand-upos. Mostanság már sokszor érzem, hogy várnak.

Házhoz jön a kavics
Házhoz jön a kavics
<iframe id="videoplayer_52107" src="http://video.mno.hu/embed/52107" style="width:686px; height:500px"></iframe>


– Az ismertségben ez hogyan csapódik le? Le tud menni a boltba kiflit venni anélkül, hogy lerohanják? Kiss Ádám azt mondta nekem, hogy ő már nehezen tudja ezt megtenni.
– Az a különbség, hogy a srácokra kennek a fellépés előtt egy hangyányi alapozót, rajtam meg négy órán keresztül dolgoznak a sminkesek, hogy kiállhassak a színpadra. Ha elmegyek a gyerekekért az oviba egy melegítőben, összegumizott hajjal, ember legyen a talpán, aki felismer. Még a férjem sem teszi szívesen. A hangom, esetleg a hadarásom miatt inkább megismernek.

– Korábban újságíróként is tevékenykedett, most is ír még?
– Most főleg tévés írásból élek. Az m1-en futó, Mindenből egy van című improvizációs komédiának vagyok az egyik írója, illetve a Szájhősöknek. Ez jól kiegészíti a stand-upot, és fordítva. Utóbbitól megkapom azt, amit előbbitől nem: az azonnali visszajelzést. Ezt pedig semmivel sem lehet elcserélni.

A legújabb poénon töprengve
A legújabb poénon töpreng



– Az újságírói vénájából fakad, hogy megírta a dumaszínházas interjúsorozatot, vagy más okai is voltak a kötet elkészültének?
– Sok motívum találkozott egymással. Nem sokkal a kötet megírása előtt kirúgtak egy színházból, és nagyon kellett a pénz. Másrészt akkor kerültem a Dumaszínház társulatába, szóval kapóra jött az interjúsorozat, egyfajta tanulmányút.

– Volt olyan, aki komolyabb meglepetést okozott, vagy olyan választ kapott, amire előzetesen számított?
– Nekem már elég ritkán vannak előfeltevéseim az interjúalanyokkal kapcsolatban. Ennek az egyik oka, hogy sok olyan ostobának tűnő emberrel hozott már össze a sors, akiről utóbb kiderül, hogy korántsem olyan, mint amilyennek látszik. Ez persze fordítva is igaz. Újságíróként sok meglepetés ért, de ez ma már egyre ritkábban fordul elő. Ami a stand-uposokat illeti, talán Benk Dénes volt az egyetlen, aki másnak tűnt a mikrofonvégen. A színpadon hebrencsnek mutatja magát, amikor azonban leültünk beszélgetni, komoly volt és összeszedett.

– A Dumaszínházba gyakorlatilag az m1-es tehetségkutatón, a Mondom a magamét című műsorban elért eredmény juttatta be. Hogyan jött az ötlet, hogy induljon? Ki szerette volna próbálni, mire képes a színpadon?
– Soha nem vágytam színpadi szereplésre. Ennek legfőbb oka, hogy igen zárkózott és gátlásos vagyok. Emellett nem is beszélek szépen, ha izgulok még inkább hadarok. Ugyanakkor úgy gondoltam, hogy bizonyos kérdéseket szórakoztatóbban tudok megfogalmazni, mint mások, ezért kezdtem el írni. Viszont ekkor igazolást nyert számomra az elmélet, miszerint minden műalkotás a befogadóval válik teljessé. Ha azonban nincs reklám, nincs befogadó sem, a »műalkotásaim« pedig emiatt nem váltak teljessé. Ez roppantul zavart. Néztem a stand-uposokat, és bennem is, mint sokakban, megfogalmazódott a gondolat, hogy nekem is lenne mondanivalóm. Ráadásul nő sincs közöttük, szóval a férjem benevezett a vetélkedőre, most pedig itt vagyok. Nem akartam stand-upos lenni, nem készültem órákat a versenyre. A fellépés előtti este a tükör előtt állva gyakoroltam körülbelül öt percet.

– Erre mondják, hogy született tehetség.
– Vagy hogy vak tyúk is talál szemet.

– A dumaszínházas srácok mennyire tesztelték, kóstolgatták?
– Szerencsés vagyok, mert nem konkurenciaként tekintettek rám. Egyébként nem is vagyok az. Mindemellett persze ki vagyok téve az állandó csipkelődéseknek.

– Azért bírja a strapát?
– Furcsa lenne, ha megsértődnék, amikor például nyolc férfival öltözöm egy öltözőben. Kétségtelen ugyanakkor, hogy meg kell húzni néha a határokat, melyek számomra olykor máshol helyezkednek el, mint számukra.

– Volt határátlépés?
– Amikor például sminkelés közben csukva van a szemem, és valaki megfogja a mellemet, na, az annak számít.

– Szóval erre már volt példa.
– Bizony.

– Ha jól tudom, volt egy fellépése, ahol szintén feszegették azokat a bizonyos határokat. Hogy is zajlott ez pontosan?
– Amire ön gondol, az egy születésnapi buli volt, ahová meghívtak fellépni. Azt már csak a helyszínen közölték, hogy utánam két sztriptízes csaj jön, én meg csak este 11-kor kezdek. El tudja képzelni, milyen fogadtatásban volt részem: 80 férfi egy pincehelyiségben összezárva, már némi italozás után. Leoltogatták a villanyt, kihúzogatták a mikrofont, amin jót nevettek, és persze nekem is úgy kellett tennem, mintha baromi jól szórakoznék. A meleg helyzetből végül Trabarna (Lóránt Barnabás – a szerk.) segítségével sikerült kimenekülnöm, de a stand-up megvolt. Vele kevésbé voltak pajkosak a fiúk, tőlem már inkább elvárták, hogy dobjam le a pólót. Ők erotikus kalandokra vágytak, utóbbi viszont szerintem inkább komikus lett volna, így eltekintettem a dologtól.

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés