– Nem beszéltünk a „rossz zsidókról”…
– Horthy úgy emlegette őket, hogy a „galíciai söpredék”. Nagyjából a nem asszimilálódott, szegény, illetve a baloldali mozgalmakhoz, a szocialista és kommunista pártokhoz tartozó, vagyis szociális demagógiára fogékony, a társadalom ‒ szerinte ‒ nem hasznos tagjait értette alattuk. Horthy antiszemita nézeteit nem csak a „jó” és a „rossz” zsidók közötti megkülönböztetés jellemezte. Fontosnak tartotta a zsidóság politikai, gazdasági, közéleti stb. befolyásának fokozatos visszaszorítását. Egy Telekinek írt levelében így fogalmaz: „Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam […]. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen […]. Azonban […] lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkremegyünk. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.”

– A munkaszolgálatosok érdekében fellépett a kormányzó?
– Az 1939-es honvédelmi törvény hozta létre a munkaszolgálat intézményét, ami azt jelentette, hogy a „megbízhatatlannak” tekintett zsidókat munkaszolgálatra, azaz útépítésre, erődítési munkákra, lövészárokásásra rendelték. 1942 nyarán a munkaszolgálatosokkal szembeni kegyetlenkedésekről szóló jelentések hatására is döntött úgy Horthy, hogy leváltja a németbarát, aktívan politizáló Bartha Károly honvédelmi minisztert. Nagybaczoni Nagy Vilmos váltotta őt, akinek minisztersége alatt jelentősen javult a munkaszolgálatosok helyzete.      

– Kevés szó esik a Magyarországon élő „hontalan” (bizonytalan állampolgárságú) zsidók deportálásáról 1941 nyarán.
– Az volt a kormány terve, hogy a megszállás alatt álló ukrajnai területekre deportálják őket, hogy „új életet” kezdhessenek. Miután a németek nem tudták kezelni a helyzetet, augusztus végén az SS- és SD-egységek egyszerűen lemészárolták őket. Húszezer deportáltból tizenegyezret végeztek ki. Német nyomásra és a beérkezett jelentések alapján augusztus 9-én állította le a belügyminiszter a deportálást. Nem tudjuk pontosan, hogy Horthy milyen szerepet játszott a deportálást megelőző döntéshozatalban.

– Voltak ezzel kapcsolatos német követelések, zsarolások?
– A „végső megoldásról” döntést hozó wannsee-i konferencia (1942. január) után erőteljes német nyomás nehezedett a magyar kormányra: Berlin a kormányzat zsidópolitikájának radikalizálását (sárga csillag bevezetése, deportálás stb.) kívánta elérni. Kállay Miklós miniszterelnök és a kormányzó ellenállt, a követeléseket megtagadták. Ellenállásuknak nem lett következménye, ami mutatja, hogy az országnak volt még bizonyos mozgástere, elsősorban belpolitikai téren, amit jól használtak ki. 1944 márciusáig egyetlen transzport sem indult el Magyarországról.    

‒ A németek mit szóltak az ellenállásukhoz?
‒ Veesenmayer német követ kijelentette, hogy valamiképpen ki kell vonni Horthyt a „zsidó befolyás” alól. Ebben az esetben ‒ vélte ‒ ugyanis hajlandó lesz a kormányzó a német igények támogatására. Berlin számára rettentő fontos volt, hogy Horthy, a nemzet szimbóluma a helyén maradjon a német megszálláskor. Hitler 1944. március 18-án tárgyalt Horthyval Klessheimben, amikor közölte vele: megszállja Magyarországot, de ő megmaradhat a kormányzói poszton, viszont Kállay Miklós helyett ki kell neveznie egy német érdekeket szolgáló kormányfőt. Horthy eleinte tiltakozott, kétszer is megszakadtak a tárgyalások, végül azonban a kormányzó elfogadta a kialakult helyzetet.

– Miért nem mondott le inkább?
– Azt az ígéretet kapta Hitlertől, hogy a megszállás csak addig tart, ameddig Magyarország nem bizonyítja lojalitását a Harmadik Birodalommal szemben. Alighanem elhitte, hogy ezt Hitler komolyan gondolja. Horthy az ország szuverenitásának visszaszerzése érdekében maradt a helyén, emiatt igyekezett megfelelni a megszállók elvárásainak. Ez volt Horthy kormányzói tevékenységének legnagyobb tévedése. Azzal, hogy a helyén maradt, ugyanis legitimálta a megszállást, a németbarát Sztójay-kormány tevékenységét, mindazt, ami akkor történt az országban. Úgy tűnt, és ezt a propaganda erőteljesen hangsúlyozta is: minden a kormányzó jóváhagyásával történik. A németek számára ez volt a leggazdaságosabb és leghatékonyabb megoldás. Fegyveres ellenállás nélkül, kényelmesen megszállhattak egy országot, amelyben elég volt a továbbiakban kisebb megszálló erőt állomásoztatni, ami enélkül is az ő érdekeiket szolgálta.   

– Horthy passzivitásba vonult?
– Nem. Továbbra is gyakorolta a kormányzói jogait. Egyedül a zsidókérdésben volt passzív. Március 21-én már családi körben kijelentette, hogy semmit sem fog a továbbiakban aláírni, ami a zsidókérdést érinti. 29-én a miniszterelnök erről tájékoztatta a kormány tagjait. Horthy szabad kezet adott a kormánynak. Nem kívánt aktív szerepet vállalni a zsidókat sújtó újabb diszkriminatív intézkedések elfogadásában, majd a gettósításukban és a deportálásukban sem. Inkább „mosta a kezeit”, bár ez nem változtat azon a tényen, hogy tekintélyével, pozíciójából következően jóváhagyta azt, ami történt. A budai Várból „végignézte” ‒ a német adatok szerint ‒ 437 402 vidéki zsidó deportálását. Az ország szuverenitásának visszaszerzése érdekében nem kívánt konfrontálódni a németekkel, az adott helyzetben szükséges „rossznak” tekintette a zsidók deportálását.

– Tudott arról, mi történik a deportáltakkal?
– Hitler már 1943 áprilisában Klessheimben értésére adta, hogy mit is ért a végső megoldás alatt. Élesen össze is különböztek a „zsidókérdés” megoldását illetően. Horthy személyiségétől ugyanis távol állt bárminemű népirtás gondolata. Más források is arra mutatnak rá, hogy a kormányzó már az 1944-es megszállás előtt szembesült azzal a ténnyel, hogy a nácik kiirtják a zsidókat. 1944 tavaszán a kormányzó lassan feladta passzivitását. Többen tájékoztatták őt ugyanis a zsidók sorsáról, de közrejátszott ebben a június végi nemzetközi tiltakozás és az egyre kritikusabb katonai helyzet is. Horthy június végén már le akarta váltani a deportálásokat szervező Baky László és  Endre László belügyi államtitkárokat, és a június 26-i koronatanácson határozottan javasolta a transzportok leállítását. Ezek azonban még folytatódtak, amíg a kormányzó parancsára a hozzá lojális katonai erők – Koszorús Ferenc vezérkari ezredes vezetésével – július 6-án be nem vonultak a fővárosba és meg nem akadályozták a budapesti zsidóság deportálását.

– Igaz az, hogy kormányzó és a hozzá hű katonák akciója volt az egyetlen eset a Hitler által megszállt Európában, ahol egy Németországgal szövetséges ország reguláris hadseregét arra használták fel, hogy megmentsék a zsidókat?
– Igen. Kétszázezer zsidót Horthy így megmentett. Az árnyalt képhez azonban hozzátartozik, hogy passzivitásából következően egy ideig semmit sem tett a zsidóság érdekében. Felelős tehát az 1944-es deportálásokért. Június végén átértékelte a magatartását és határozott fellépést tanúsított.  

– Nürnbergben csak tanúként hallgatták ki, nem vádlottként, állítólag Sztálin ragaszkodott ehhez. Ez azért jelzi, hogy nem sorolták a háborús bűnösök kategóriájába.
– Ez igaz, viszont a kormányzó azért tudta elkerülni a felelősségre vonást, mert Sztálin nem akart egy nemzeti szimbólumból mártírt csinálni. Ez jelentősen növelte volna ugyanis a berendezkedő hatalom nemzeti deficitjét. Inkább Horthy Miklós teljes hiteltelenítésére törekedett a kommunista propaganda.