In memoriam Csurka István

Körmendy Zsuzsanna

2012. február 04., szombat 14:07

Különös társaság jött össze úgy a nyolcvanas évek derekán az írószövetség éttermében. Páskándi Gézára, Fekete Gyulára, Csurka Istvánra emlékszem, de voltak még néhányan. Csurka odahívott: üljön közénk, ha nem derogál magának, hogy ennél az asztalnál csak olyan írókat talál, akik mind ültek börtönben. Nem derogált. Megtiszteltetésnek vettem.

Nyomtatás

Csurka István, ez a tehetséges, nyughatatlan, sok igazságot és a tévedéseit is bátran kimondó író nyugodjék békében.

Jó kedélyű, adomázó emberként, ünnepelt íróként ismerte meg a Kádár-kor világa Csurka Istvánt a hatvanas-hetvenes években. Színdarabjai népszerűvé tették, remek volt, ironikus és szórakoztató, élet volt benne, dialógusait saját maga rendelte meg önmagától, és ez akkortájt nem volt túl gyakori a kortársakat játszó színházakban. Múltjáról generációm nagyon keveset tudott, börtönéveiről rebesgetett valamit a Hungária kávéházba járó művészértelmiség, beszervezéséről azonban még pletykaszinten sem lehetett hallani – talán mert elméletileg sikerült, gyakorlatilag azonban meghiúsult. Csurka ugyanis, mint azt a rendszerváltás után meggyónta a társadalomnak, aláírt – és nem jelentett. Használhatatlannak bizonyult a diktatúrának.

Pedig használták, amíg tudták. A hatvanas évek végétől a rendszernek már illett legitimálnia magát, és ehhez kellettek az írók, mégpedig a tehetséges írók. A tehetségtelenek ’56 után megtették kötelességüket, de kinek kellettek? A hatalomnak már nem, az olvasóknak még annyira sem. A pártnak, ha hihetetlen is, nemcsak pribékjei, hanem időnként ízlése is volt. Nagyon jól tudták, hogy Csurkához beül a néző, és nem fognak a könyvhéten hegyekben állni eladatlan könyvei.

A nyolcvanas évek a magyar szellemi életben az egyik legforrongóbb, legizgalmasabb időszak volt. Csurkáról egyszerre kiderült, hogy mégsem simul a hatalomhoz. Ez volt az „ügyek” évtizede. Volt „Csurka-ügy” (szilenciummal végződött), volt „Csoóri-ügy”, „Tiszatáj-ügy”, „Nagy Gáspár-ügy”, „Mozgó Világ-ügy”, s ki tudja, mi minden még. Csurka az írószövetségi választmányi ülések állandó hőse volt, vagy ő beszélt, vagy róla beszéltek. Az írók többsége rendszeresen kiállt mellette, a hatalom pártközpontból delegált képviselői pedig, Knopp Andrással az élen, ostorozta a renitens írókat. Rút szerepét néha leosztotta a Lendvai Ildikóknak, Balogh Ernőknek, Széchenyi Ágneseknek, Baczoni Gáboroknak, vagy akik éppen kéznél voltak a pártközpontban vagy a minisztériumban. Szép kis munkamegosztás volt ez, kedélyes, de nem veszélytelen.

Csurkának alighanem ebből a „húzd-meg, ereszd meg” játékból lett nagyon elege, mert hangja egyre radikálisabbá vált. Ne a mostaniakra, ne a Jobbikra gondoljunk. Csurka követelései a rendszerrel szemben a nyolcvanas években nem különböztek lényegesen Csoóri Sándorétól, Karinthy Ferencétől, Mészöly Miklósétól, Páskándi Gézáétól. Lapot akartak, nagyobb szabadságot, nyíltabb, vitatkozóbb légkört, kevesebb Knopp Andrást és Lendvai Ildikót, akik árgus szemekkel követték az írók megnyilvánulásait, és raportra hívták őket, ha pártkényúri kedvük úgy diktálta, ahogyan raportra hívta a Magyar Rádió élén még sokáig „tündöklő” Agárdi Péter is a tiszta arcú Nagy Gáspárt.

Csurka pályáját most sokan fogják elemezni. Ha annyi millióm lenne, ahányszor a baloldal és a liberálisok leírják majd nekrológjaikban – most már aztán tényleg minden kockázat nélkül –, hogy Csurka milyen kiváló író és drámaíró volt, kár, hogy aztán beleártotta magát a politikába, dúsgazdag nő lennék.

Bárhogyan értékeljük is Csurkának az MDF-ben történt tevékenységét, a pártszakadást, amelyben része volt, később pedig a MIÉP létrejöttét, látnunk kell, hogy ami ebbe az emberbe belefojtódott a Kádár-rendszerben, ami tehát őbenne élet volt és tehetség, az szükségképpen keresett magának az irodalomtól elvezető, azon túlvezető utakat. Csurka hatni akart, politikai szerepre tört, nem érezte, hogy radikalizmusa végzetes is lehet. Hogy mennyire szubjektív volt, arra utal, hogy a Jobbikban sem látott mást, csak rút ellenfelet, pedig egy jobboldali radikális pártnak Csurka és politikustársai ágyaztak meg, bár tudom, ez egyiküknek sem tetszene.

Csurka István elsősorban író volt, méghozzá profi. Politikusnak azonban nem volt kifejezetten az, hiszen látnia kellett volna, hogy egy párt ereje nem a kimondott igazságok halmazán, még csak nem is téveszmék százalékán, hanem a párt egyben tartásán múlik.

Majd egy higgadtabb kor higgadtabban fogja őt értékelni, mint amire mi most képesek vagyunk. Jelentőségét, hatását, személyisége erejét, különleges intuícióját becsüljük meg nagyon.

Címkék

halálozás, Csurka István, Kádár-rendszer

Hozzászólások

2012. február 05., 20:34

Kedves Zsuzsanna,
Csurka Istvánhoz méltó írását köszönjük!
joev 2012. február 05., 17:10

Kedves Zsuzsanna!
Azt írja, hogy a mai radikális pártok nem örülnének annak a ténynek hogy a Miép és Csurka István ágyazott meg a később radikális szerveződéseknek.
Biztosan nem olvasta 2010 nyarán a Barikád újság azon cikkét ahol Vona Gábor Csurka Istvánt és pártját szellemi elődjének tartja.
Most hogy halála kapcsán sokak megszólaltak, a nemzeti radikálisok pl. Budaházy György is rámutat az ő úttörő szerepére holott a megboldogult még a börtönben sínylődő hazafira is azt mondta hogy ügynök.
Egyébiránt az Önök lapja is csak most halála után méltatja.
Ne felejtsük el Pokorni Zoltán kijelentését mikor is az elvesztett 2002-es választások után azon örvendezett hogy a szélsőséges MIÉP kiesett
a Parlamentből.
pityubatyo 2012. február 05., 10:55

Évszázadonként csak két-három emberre illik az a megállapítás, hogy igaz, és magyar nagyság.
Csurka István-t teljes mértékben ide lehet sorolni!
Csurka István pihenjél békében.
Callamus 2012. február 04., szombat 21:17

Igaz magyar ember volt! Nyugodjék békében!
hochsteehr 2012. február 04., szombat 21:04

Ez egy nagyon szomorú nap. Csurka István nyugodjál békében.
Hungary_en 2012. február 04., szombat 20:08

Csurka Istvántól még halála után is tartani fognak. Az eszmeiségétől. Az igazságtól.
2012. február 04., szombat 17:32

tibor
csak annyit Csurka kapcsán Zsuzsának, hogy mennyire alulról szagolja néhány zsurnaliszta a csurkai lényeget. Igenis, egy párt maximuma az igazság, nem másvalami, érted?
reichvik 2012. február 04., szombat 16:55

Elment egy igaz és velejéig magyar ember. Nagysága nem az elismerésekben gyökeredzett. Most gyászoljuk, kéretik szellemi lábujjhegyen járni!
reichvik 2012. február 04., szombat 16:47

Elment egy igaz és velejéig magyar ember. Nagysága nem az elismerésekben gyökeredzett. Most gyászoljuk, kéretik szellemi lábujjhegyen járni!
Dr.Kotász 2012. február 04., szombat 16:05

Hát abban én is biztos leszek, hogy előbb utóbb előjön az Antall szindróma, azok is méltatni fogják írói munkásságát, akik idáig csak rugdosták. Politikai tevékenységét lehet bárhogy megítélni, én nem is szeretném, de a darabjai, novellái magukért beszélnek. Elég, ha csak a Döglött aknákat említem, Major-Kállai felállással. (Majort sem a politikai hitéért szerettük) Ha nem tévedt volna a napi politika lápos talajára, ma egységesen a legnagyobbak közt emlegetné mindenki.
sandiego 2012. február 04., szombat 15:55

Csurka akkor is nagy volt, de nem hagyták azzá lenni. Helye másoknak kellett, akik még a bokájáig sem értek és érnek.
Csurka István nyugodjál békében.
tibor 2012. február 04., szombat 15:22

Arpad Jakab
ez annyira intellektuális akart lenni,hogy nem is értem
2012. február 04., szombat 14:49

Kedves Zsuzsa,
ha egy "párt ereje nem a kimondott igazságok halmazán" alapszik, hanem bármi máson, akkor az a valami nem párt, hanem önérdek-közösség, maffia, hataloméhes brancs, stb.., s olyan mint a többi "párt", melyeknek lényegével áll arányban a világ sikere. Tudom ez maximalista, mint a 2+2=4, hisz ahelyett is lehet mondani végtelen sok mást, pl. 2+2=9, csak az nem az "igazság".
Persze nem is tudom, kellene-e újságíró, ha lenne igazságalapú párthatalom.