Mikor sírt utoljára Bödőcs? + Videó

Gabay Balázs

2012. február 19., 07:00
A Dumaszínház oszlopos tagja olykor Salingerként bujdokolna a világ elől, a színpadra lépve viszont a tartalék energiáit is képes mozgósítani. Egyszer már kuláknak állt, de végül visszatért a kolhozba. Él-hal Tarantinóért, oda van a Monthy Pythonért, örök támasza azonban mégis Hrabal, akiről még tárcát is írt nemrégiben. Bödőcs Tiborral két fellépés között beszélgettünk a New Orleans Pubban.
Hirdetés

– Hogy ment a mai fellépés?
– Most értékeljek, mint a focisták a meccs után a pálya szélén? A 6. percben az a poén ott talán lehetett volna jobb, ha jobban alányesek, talán még jobban röhögtek volna, szerencsére fejben rendben voltam, így hoztam a három pontot. Amikor egyébként visszaemlékezünk a műsorra, az torz képet ad. Néha felvesszük diktafonra az előadást, és ha másnap meghallgatjuk, teljesen másképp „jön le”, mint a rögzítéskor. Ma megpróbálkoztam új poénokkal is, valami bejött, valami kevésbé. Így megy ez.

– Mindig rögzítik az előadásaikat diktafonra? Ezt eddig egyetlen stand-up művész sem említette nekem.
– Én akkor rögzítem, ha hosszabb kihagyás után lépek fel újra, hogy kiderüljön, mennyi új poén született, és hogy visszarázódjam a szövegbe. Viszont ha már benne vagyok a sűrűjében, nem rögzítem, mert nem akarom, hogy megfakuljon bennem a műsor.



– Beszélgettem olyan dumaszínházassal, aki rettentően izgul a fellépések előtt. Ön is ebbe a kategóriába tartozik?
– Én inkább koncentrációnak nevezném ezt a részt. Persze attól is függ a dolog, hogy hány fellépésem volt azon a héten, „edzésben” vagyok-e. Egyébként, ha megtelik a színház vagy a klub, ahol kiállunk a nézők elé, az szerintem elegendő dopping. Ilyenkor a tartalék energiáit is képes mozgósítani az ember. Sok interjúban elmondtam már: az életben vagyok lámpalázas, nem a színpadon, lásd Baudelaire albatrosza.

– Azt csicseregték a verebek, hogy ön meglehetősen visszahúzódó ember, igaz ez?
– Igen, bizonyos mértékig. A megkeresések száma átlépte a kritikus tömeget, ezért most már szelektálok, néha pedig, mint Salinger, legszívesebben elbújnék a világ elől, még interjút sem adnék. Lehet, hogy egyszer ennek is eljön majd az ideje. Azzal szeretek leginkább foglalkozni, hogy nagy szavakat használjak, ami a dolgom: poénokat kitalálni, és előadni azokat.

– 2008-ban szakított a Dumaszínházzal. Ennek valamilyen személyes oka volt, esetleg alkotói csömör áll a dolog mögött?
– Ahogy a nagyzenekarok egyes tagjai szokták, én is szólókarrierbe kezdtem. Persze mi nem egy zenekar sémájára dolgozunk együtt. Ez mégiscsak egy egyszemélyes műfaj. Egyébként az egész ügy már nem aktuális, hiszen újra fellépek a Dumaszínházban. 2008-ban megvolt az én kis negyvennyolcam, majd egy rövid Bach-korszak következett, később jöhetett hatvanhét. Ma már a prosperáló béke éveit éljük.

– Ha azt mondom, hogy Búcsúszentlászló, mi ugrik be legelőször?
– Sok minden, de ha ebbe most belekezdünk, hatkötetes könyv lesz belőle, nem interjú.

– Amikor Kovács András Pétert kérdeztem, hogyan kategorizálná magát, nem tudott rá válaszolni, viszont több embert is „stigmázott”. Önről például azt mondta, a búcsúszentlászlói srác.
– Igen, talán Búcsúszentlászló ugrik be rólam a legtöbb embernek. Ugyanakkor, ha önmarcangoló akarok lenni, ez sok mindent el is takar belőlem. Talán szélesebb réteg érti, ha a szülőfalumról beszélek, mint amikor például az összevont tantárgyakról vagy a tudományos hosszú hétvégékről, történelemről, politikáról. Az jólesik, mikor olyan visszajelzést kapok, ami a finomabb utalások megértéséről tanúskodik. A falusi történeteket pedig igyekszem többrétegűen feldogozni, hogy a vájt fülűek is megkapják a magukét.

– Olykor elképesztő bejegyzések olvashatóak a bodocstibor.hu vendégkönyvében. Követi, van ideje válaszolni rájuk?
– Néha követem, de édesanyám rendszeresen felhívja a figyelmemet, ha valamilyen rám nézve negatív megnyilvánulást olvas a kommentek között. Az esetek 99,99999 százaléka nem ilyen szerencsére. Ő személyes sértésnek veszi a negatív megnyilvánulásokat, én természetesnek.

– Legszívesebben azonnal moderálná az ilyen bejegyzéseket, igaz?
– Mármint édesanyám? Persze, mindenképpen. Nekem az a véleményem, hogy nem lehet mindenkinek tetszeni. Egyébként lehetnék cseppet aktívabb a közösségi oldalakon, de hát lehet, hogy pont ez a felhajtóerő. Láthatjuk a vallásoknál, hogy az isteni csend csak olaj a tűzre.

– Melyik volt élete legemlékezetesebb fellépése?
– Inkább mérföldköveket tudnék mondani. Az első Esti Showder-beli fellépés például meghatározó, de hasonlóan fontosnak érzem a rádiókabarés bemutatkozót is. Vagy ott van életem legelső fellépése harmadikos középiskolás koromból. Amikor a televízió vagy a rádió rögzít egy-egy előadást, akkor mindig ott lebeg az örökkévalóság illúziója, hogy „hú, most valamit felvettünk, amit unokáink is látni, hallani fognak”. Ez az illúzió olykor akár félóráig is eltart.

– Valahol azt írja, nehezen képes megfelelni saját magának. Mi ennek az oka?
– Úgy vélem, ez így egy gyümölcsöző komplexus. Ha ugyanis a közönségnek lenne magasabb a mércéje, az gond volna. Így viszont, ha ők elégedettek is, te a magaddal szembeni hiányérzet miatt megpróbálsz még jobbat nyújtani.

– De azért olykor előfordul, hogy úgy jön le a színpadról: na, ez most nagyon ott volt?
– Persze, előfordul. Aztán visszahallgatom, rájövök, hogy annyira mégsem „volt ott”, utána meg úgy érzem, hogy mégis...

– Miért Hrabal lett a múzsája?
– Tőle kaptam a megfigyelőállást, vagy ahogy a Sörgyári capriccióban Pepin bácsi ordítja, a Beobachtungstelle-t. A megközelítést, hogy a kisemberből, a banálisból, a mítoszt a lírával összekeverve mivé erjedhet a humor cefréje. Hrabal volt számomra a fajélesztő, ha egyszerűbben szeretnék fogalmazni. Senki nem úgy érkezik, hogy egyedül kitalálja a világot, minden alkotót érnek hatások, mielőtt véghezvinne valamit. Prágába már négy alkalommal zarándokoltam el az ő hatására. Ami a mohamedánoknak a hadzs (mekkai zarándoklat), az számomra a prágai túra. Most is oda készülök. Dobos Pistától, a dumaszínházasokat fuvarozó remek sofőrtől kaptam nászajándékba ezt az utat. Néhány hajnali hazaszállítás alkalmával felmerült már, hogy nekivágunk, de egyelőre még itt vagyunk. Talán majd holnap hajnalban...

– Ha humor a vásznon, akkor Monthy Python vagy Tarantino?
– A kettő egyszerre. Tarantino talán nagyobb filmművész, de azért Terry Gilliam is rendezett már egy-két komoly alkotást. Galla Miklós legjobb mondata: azért zajlott le az evolúció, hogy a Monty Pythonig eljusson az emberiség. Mindketten elférnek az én privát Parnasszusomon. Fogalmazzunk talán úgy, hogy Monthy Python a Bibliám, Tarantino meg a Szent Ágostonom. Tarantino most kezdett el forgatni egy rabszolgawesternt, már alig várom. Ja, meg a Monty Python is újra összeáll állítólag, persze Chapman nélkül, gondolom.

– A mai fellépésén is elhangzott, hogy nemrég megszületett a gyermeke. Hány hónapos?
– Hat hónapos volt február hetedikén.

– Szakmailag változtatott önben valamit az ő érkezése?
– Eleinte rettegtem, hogy az alkotói magányomat felbolygatja majd, nem fogok tudni új poénokat kitalálni. Így viszont, hogy rettegek a dologtól, sokkal koncentráltabban dolgozom, és szerintem a születése óta több poént ötlöttem ki, mint előtte. Zaklatottabb az életem, de jóval termékenyebb voltam az elmúlt fél évben, annyi bizonyos. Jót tett nekem az ő jövetele. Meg azóta gyakrabban meghatódom. Korábban ez ritkább volt, olyan alkalmak kellettek hozzá például, mint mikor a Puskas Hungary-ben '81-ben hazatér Öcsi bácsi 25 év után…

– Azon és is meghatódtam...
– Na ugye. A feleségemmel volt egy konfliktusunk a terhessége alatt. Ő persze érzelmi hullámvasúton ült végig, egyszer viszont megkérdezte, mikor sírtam utoljára. Én meg őszintén feleltem neki: hát, amikor Puskás Öcsi hazajött...

Hozzászólások

Új hozzászólás írása

Hozzászólás elküldéséhez előbb be kell jelentkeznie!

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Időpont
2012
05
23
Megye
Város
Mozi
KERESÉS

Fülbevaló