– A mai napig masszívan él a magyar társadalomban az az avas városi legenda, hogy a mindenkori baloldal, és az általa létrehozott szocializmus az alsóbb néposztályokat szolgálja, míg a politikai jobboldal a keresztény középosztályt és burzsoáziát. Ezt a primitív sztereotípiát máig igyekeznek életben tartani politikusok és egyéb megmondóemberek, főként mikor a „kisemberek” körében hintik az igét. A kutatási eredmények mennyiben igazolják vissza ezt a legendát?
– Kérdés, hogy egyáltalán munkáshatalomnak volt-e nevezhető az az államhatalmi berendezkedés, ami 1948 után teremtődött, és így definiálta önmagát. Kategorikusan ki tudom jelenteni: nem! A politikai hatalom természete egyszerűen más, nem vezethető le így, hatalmas társadalmi tömegek magatartásából, tehát már a felvetés is hamis. Eredetileg Marxék a munkásságra hivatkozva akarták megszerezni a hatalmat saját maguknak, de a munkások politikai álláspontja Magyarországon 1945 után sokszínű volt. Való igaz, a munkásságon belül aránylag többen voltak baloldaliak, mint akár a parasztság, akár a polgárság körében, de ez csak kis többséget jelentett. Kevesen tudják például, hogy Sulyok Dezső Magyar Szabadság Pártja mennyire népszerű volt 1947-ben a munkások között! Sulyokék politikai életből való kiseprűzése után a kommunistáknak szabályosan tisztogatást kellett rendezniük a nagyüzemekben.

– Először őket, aztán a kisgazda-szimpatizánsokat, majd végül a „reakciós” szociáldemokratákat – akik közül a szakmailag legjobbakat „munkásarisztokratáknak” csúfolták – tizedelték.
– És akkor még nem beszéltünk világnézeti kérdésekről. Számos munkás ugyanis vallásos volt, keresztény közösségekbe járt, értelemszerűen ők sem voltak tekinthetők a marxizmus-leninizmus elkötelezett híveinek, és nem is tekintették annak őket. A munkásság létszáma ugyanakkor az ötvenes években megtöbbszöröződött, és a városokba költöztetett parasztságból nyerte az utánpótlását. E szociológiai átalakulás közepette elveszítette a jelentőségét az a régi kötelék, ami 1945 előtt egyes munkásrétegeket valóban a szociáldemokratákhoz kötött. A kommunisták szemében szálkát is jelentettek azok az idősebb „szakik”, akik közül sokan szocdemek voltak, úgyhogy a szalámizás közepette el is kezdték őket is üldözni. Összefoglalva tehát, hamis beállítás, hogy a szocialista időszakban a munkásosztály uralkodott volna. A valóság az, hogy egy szűk politikusi klientúra tagjai, a kommunisták gyakorolták az uralmat az egész társadalom felett.     

– A kitelepítések például mennyiben érintették a munkásságot? Igaz, hogy csak a polgári középosztályt akarták általa megtörni? Egyáltalán ki volt-e mondva valahol, hogy milyen elvek szerint kell meghatározni, hogy mely családokat kell kitelepíteni?
– Összetett célja volt a kitelepítéseknek. Munkásokat is érintett, de nem olyan arányban, mint amilyen arányban reprezentálva voltak a magyar társadalomban. A kitelepítettek közt valóban felülreprezentáltak voltak a középosztály és az elit rétegek tagjai. Vitathatatlan, hogy a kitelepítés nem egyszerűen dráma, egyenesen tragédia volt, van azonban egy szempont, amit fontosnak tartok minden fórumon kiemelni: a mai közgondolkodás valami ismeretlen oknál fogva túlságosan leszűkíti az elnyomás rendszerét a kitelepítésekre. Ezt a leszűkítést én kimondottan helytelenítem.

Tény, hogy az elmúlt egy-két évben divatba jött a kitelepítés mint publikációs téma. Ez miért baj?
– Nem baj, csak következetlen. 1953-ban raportra rendelik ki Rákosiékat a szovjetek Moszkvába. Akkor ott kénytelenek elismerni, hogy az elmúlt öt évben 1,1 millió hatósági eljárás indult magyar emberek ellen. Ennek csak töredéke volt a kitelepítés. Például a bebörtönzésekről rendkívül kevés szó esik, ugyanis nincsen a téma kikutatva, ezért az újságírók sem tudják megírni. A politikai indíttatású börtönbüntetések igen jelentős részben az ipari munkásságot érintették. A moszkvai „jeges fürdő” után szovjet nyomásra amnesztiát adtak a politikai foglyok jelentős részének. Az amnesztia első hullámában szabadult politikai elítéltek több mint fele ipari munkás volt. Több mint a fele! Ennyire volt ez munkáshatalom.

Ezek szerint a szovjetek túlzottnak érezték a terror mértékét?
– Mi az hogy! Ordítva tették fel a kérdés a holtsápadtra vált Rákosiéknak: mit művelnek maguk Magyarországon? Vasvillával fogják magukat kiüldözni az országból, ha ilyen terrort folytatnak! Gerő Ernő hebegve-habogva ismerte el, hogy az ÁVH-saik szadista módszerekkel kínozzák az embereket.

– Az oroszok tehát '53-ban megjósolták '56-ot.
– Megéreztek valamit az előszeléből, de persze a rendszer mély és alapvető problémáit nem értették meg.

– A szocialista rendszer állítólagos társadalmi bázisát milyen indokokkal tizedelték és fogták perbe?
– A szocialista rendszernek csak a propagandában volt a munkásság a bázisa, ezt nagyon fontos hangsúlyozni! A valóságban a rendszernek nem volt társadalmi bázisa, hacsak nem tekintjük annak azt a kiváltságos réteget, amely a párt- és államhatalmi szervek tagjaként haszonélvezője volt. De hogy a kérdésére válaszoljak: például amikor a MÁVAG mozdonyműhelyében sztrájkot szerveztek, vagy az 1951 karácsonya előtti csepeli megmozdulást követően az ÁVH százával tartóztatta le az embereket, hogy válogatott kínzásoknak vesse őket alá a fogdákban. Az államvédelem helyiségeiben az volt kiírva: „Az ÁVH a munkásosztály ökle”. Később egy kiábrándult ÁVH-s azt mondta: a fenét, épp fordítva volt! A munkásosztály ismerkedett meg az ÁVH öklével! Még a látszatra se vigyáztak, a munkásokat olajos munkaruháikban vitték be. Volt olyan textilgyár, ahol a karbantartóért jöttek. Az asszonyok – ezernyi asszonyt kell elképzelni – körbevették és a testükkel védték, nem engedték elvinni.

– Volt arra vonatkozóan valamilyen szabály, hogy milyen elvek alapján kell ezt a terrort lefolytatni, és pontosan kik ellen?
– Nem. Az ÁVH szabályok és elvek nélkül működött. Élet és halál ura volt mindenki azon a területen, amit rábíztak. Ezt is '53-ban ismerik be. Sajnos kevés szó esik erről éppúgy, mint a szocialista korszak más jellemzőiről. Nagy fájdalmam, hogy a diktatúra még mindig nincs kellő alapossággal feltárva. Ennek súlyos következményei vannak a politikain túl a társadalom morális állapotára, tartására, önbecsülésére nézve is. Nincs kellően publikálva, a közélet szintjén megvitatva a történelmünknek ez a tragikus szakasza.

De hiszen Ön is ezt teszi: feltárja és mindeddig egyetemen oktatta...
– Igen, de nagyon kevesen vagyunk. Kevés az alkalmas szakmai műhely, kevés a kutatás, kevés a publikáció, kevés a konferencia, sőt nagyon kevés az irodalmi feldolgozás, a dokumentumfilm, a játékfilm is. Mindennek megvannak a maga társadalmi okai.

– Mik azok?
– Egyszerű. A történettudományban még mindig nem történt meg a rendszerváltozás. Nem történt az akadémián és más fajsúlyos helyeken, ahol eldőlnek, hogy ki mire kap kutatási pénzt, milyen oktatási vagy publikálási projektek indulhatnak. Egy történész „kolléga”, aki korát tekintve a fiam lehetne, tíz évvel ezelőtt a Vörös Postakocsi étteremben még azt találta mondani: „aki magyarnak született, az fajgyűlölő”. Nem tudom, ennek mit tanítottak az egyetemen, de tartok tőle, hogy nagyon sok tanszéken még ma is olyanok klónozzák önmagukat, akiktől csak efféle beteges gondolatokra futja.


***


Belényi Gyula kandidátus (1994), a Történelemtudomány MTA doktora (2008), a Károli Gáspár Református Egyetem volt egyetemi tanára/professzora.
Szakterülete: Magyarország története a 20. században
Kutatási területei: Településpolitika Magyarországon 1945 után; Az ipari munkásság és a szocialista állam 1945–1965; Magyarország politikatörténete 1945–1965
Főbb publikációi (könyvek): A sztálini iparosítás emberi ára. Foglalkozási átrétegződés és belső vándorlás Magyarországon (1948–1956). Szeged, 1993.; Az alföldi városok és a településpolitika. Szeged, 1997.; Munkások Magyarországon. Budapest, 2000.; Az állam szorításában. Szeged, 2009.; Válság 1953. Budapest, 2011.