Túl a pátyolgatáson és a leszlovákozáson

Interjú

Túl a pátyolgatáson és a leszlovákozáson

Tompos Ádám

2012. június 10., 15:00

Tavaly ősszel egy ötperces előzetes nagy vihart kavart az interneten. A Szlovákmagyarokból készített összeállítás ugyanis nem úgy szólt a határon túli, pontosabban a szlovákiai magyarokról, ahogyan azt megszoktuk. Galán Angélával, a személyes hangvételű dokumentumfilm Gundel- és Junior Prima díjas rendezőjével beszélgettünk kommentáradatról, sajnálatról, szorongásról, nyitottságról, leszlovákozásról.

Nyomtatás

– Miért vetetted le tavaly a Szlovákmagyarok első előzetesét? Simán fel lehetett volna építeni a dokumentumfilm marketingjét abból a kommentáradatból, ami felszabadult annak az öt percnek a kapcsán.
– Tavaly diplomáztam ezzel a dokumentumfilmmel a filmművészeti egyetemen. A diplomavetítés után az egyetem tanári kara felterjesztett Gundel művészeti díjra, amit meg is nyertem. Megkértek, hogy vágjak össze öt percet belőle a díjátadóra, csak hogy villanásszerűen érzékeltessem a hangulatát. Ezt megosztottam az ismerőseimmel a Facebookon az örömhírrel együtt, ez indította el a lavinát. Másnap már szlovákiai és magyar hírportálokon volt fenn, ismeretlen újságírók kerestek, hogy adjak nekik interjút. De ami miatt levettem, az az volt, hogy sokan azt hitték, hogy ezek a kontextusból kiragadott idézetek, mondatok teszik ki a teljes filmet, miközben ezek inkább csak a figyelem felkeltésére szolgáltak. Ekkor szembesültem ténylegesen azzal, amit elméletben tudtam: hogy milyen szélsőséges érzelmeket kavar fel ez a téma. És nem akartam, hogy úgy nyilvánítsanak véleményt a filmről, hogy még nem is látták.

– Kaptál is ezek szerint annyiféle kritikát, ahányféle álláspontot bemutatsz.
– Voltak gyanakvók, felháborodottak, kíváncsiak, rajongók, és voltak, akik jól beazonosíthatóan politikai nézetüknek megfelelően reagáltak. Utóbbiakkal egyáltalán nem foglalkoztam, mert nem politikai nézetek mentén készült a film. Emberi történeteket és sorsokat ábrázol, nem képviseli valamilyen párt vagy politikai oldal kisebbségpolitikáját.

– Egy interjúban említetted is, hogy emberi szintre akartad vinni, ami mindig felülírja a politikai szintet. Ez mit jelent?
– Romantikusan fogalmazom meg, mert talán így a legérthetőbb: ha van mondjuk egy nemzeti érzelmeket valló, határon túl élő, magyar fiatalember, aki a szlovákságot a szüleitől kapott örökségen keresztül szemléli, de beleszeret egy szélsőségesen nacionalista szlovák család lányába, és születik egy gyerekük, akkor egészen másként fog tekinteni a szlovákokra. Mert a szlovákság családon belülre került, vagyis nem lehet idegen többé. Vannak persze egyfelől a Rómeó és Júlia történetek, és vannak másfelől politikai döntések, amelyek sokszor borzasztó rosszak, vagy egyenesen háborúkat szítanak. De az egyes emberek életében és döntéseiben az érzelmek jelennek meg a legmélyebben, illetve az, amit otthonról hoztak. Megkockáztatom, hogy az előző rendszert is máshogy ítéli meg az a kortársam, akinek a felmenőinek államosították a földjeit, mint az, akinek a nagyszüleinek a pártba való belépés biztosította az első lakást.

– Tegyük fel, hogy a pénz nem akadály, és játékfilmet kell készítened ugyanerről a témáról. Hogyan kezdenél neki? Átemelnél például jeleneteket a dokudból?
– Játékfilmrendezést sosem tanultam. De az például számomra is megrendítő volt, hogy az anyukám elsírta magát, amikor arról beszélt, hogy neki fájt elköltözni Szlovákiából. Ez a reakció nem az a szokványos, klisészerű eufória, amit sokan talán várnak: itt az jelenik meg, hogy valaki kiszakad egy olyan közegből, amelyben 49 éve él. És ez bizony fájni tud, még akkor is, ha miattunk, a két gyereke miatt jött át és akkor is, ha itt mindenki beszéli a nyelvét.

– Te is itt élsz már tíz éve. Felteszem, megtapasztaltad a „szegény, határon túli magyarnak”, az áldozatnak kijáró pátyolgatást és a „leszlovákozást” is. Melyik fáj, vagy zavar jobban?
– Nem ugyanazt a reakciót váltják ki, de a sajnálat sem egy szerencsés dolog. Akit sajnálnak, az nem érzi magát erősnek. De ami minden egyes alkalommal felidegesített, az az volt, amikor azt mondták nekem, hogy „te szlovák vagy”. Tudtam persze, hogy ők ezzel az állampolgárságomra céloznak, és hogy ez inkább fakad pongyola szóhasználatból és figyelmetlenségből, de akkor is: ez nagyon rossz.

Pozsonyban például sok esetben az határozza meg, hogy valaki a gyermekét hova íratja be középiskolába, hogy hol tanulhat majd magyarul. Nem az, hogy a képességeinek mi lenne a legmegfelelőbb. Ellenkező esetben ugyanis konyhanyelven fog tudni a gyerek magyarul. És itt nem csak az számít, hogy a történelmet vagy az irodalmat az anyanyelvén tanulja meg, hanem ide fogják kötni fontos barátságok, kapcsolatok is. Ez is egy olyan döntés, amit akár politikai meggyőződéstől függetlenül kell meghoznia annak, aki szeretné továbbadni a magyar nyelvet és kultúrát a gyerekeinek. Ezt kellene megérteniük a magyarországi magyar állampolgároknak, amikor szlovákoznak.

– Vissza kicsit a filmhez, de maradva azért a közéletnél. Feltűnik benne az a gondolat, hogy a konfliktusokat felülről irányítják a politikusok. Ők azonban csak olyan témákra csapnak le, amelyekről érzik vagy tudják, hogy szavazatokat nyerhetnek vele.
– Ezeréves történet ez a magyarok és a szlovákok között. Teljesen másként rögzültek történelmi események és személyek. Például vasárnapi ebédtéma sok szlovák családnál, hogy a magyarok ezer évig elnyomtak minket, de most végre eljött az igazság pillanata. Ráadásul bizonyos értelemben egy fiatal nemzetről beszélünk, nincsenek évszázados hagyományaik, uralkodóházaik, a szlovák írásbeliség is sokkal rövidebb múltra tekint vissza, mint a környező népeké, jogos lehet tehát egyfajta kisebbségi érzés. Erre a szorongásra épít rá a politika. Ahol egymás mellett élnek magyarok és szlovákok, ez sokkal kevésbé fordul elő: hasonlítsuk össze Jan Slota városát, Zsolnát azokkal a csallóközi falukkal, ahol a szlovákok megtanulnak magyarul, mert tudják, hogy például a hentesnél magyar áll majd a pult mögött. Az élet tényleg felülírja a politikát: ezeken a helyeken nem politikai csoportokat látnak egymásban az emberek, hanem eladót, vevőt, szomszédot. Embert.

– Az idő oldja csak meg ezt a problémát, hangzik el a Szlovákmagyarokban. Az Európai Unió értelmetlenné teszi ezt a kérdést – hangzik máshonnan. Két megoldókulcsunk is van már.
– A nyitottságban hiszek: ha nem így lenne, el sem készítettem volna a filmet. Különben a problémák arra valók, hogy megoldjuk őket. Az időben lehet valami: talán most jött el az ideje, hogy őszintén, elfogulatlanul, görcsmentesen foglalkozhassunk ezzel a kérdéssel. Volt bennem egy kis félsz persze, hogy a nyilvánosság elé tárom a családomat és a legközelebbi barátaimat, de az, hogy a film már bemutatása előtt önálló életre kelt, valahogy megerősített abban, hogy erről igenis beszélni kell. Méghozzá nyitottabban, mint eddig. Itt utalnék vissza megint a leszedett előzetesre: arra rengeteg politikai reakció érkezett. Sokan azt találgatták, hogy én melyik párt szekerét tolom, vagy hogy az asszimiláció mellett foglalok állást vagy sem – miközben teljesen másról szól a film. Amióta viszont június 4-én lement a köztévében a teljes film, rengeteg személyes hangú levelet kapok, arról,hogy mások hogy dolgozták, dolgozzák fel ezt a kérdést. Nem csak szlovákiai, vajdasági vagy erdélyi magyaroktól, hanem magyarországiaktól is.

Címkék

Szlovákia, dokumentumfilm, határon túli magyarok, interjú, Szlovákmagyarok, Galán Angéla