Nem véletlen, hogy a rendszerváltás után húsz évvel színházi életünkben, a lefordított irodalmi művekben vagy akár a gyermekek olvasókönyveiben is aránytalanul túlreprezentált orosz irodalomból kínálkozik a hasonlat, miféle közös köpönyegből ugranak elő ezek a kísértetfigurák. (Korrupció járja be Európát... Figyeljük csak meg, az esetek többségében hová vezet a szocialista regnálás!) A mai napig uralják a gazdasági szféra meghatározó pozícióit annak a politikai garnitúrának az örökösei, akik példátlan befolyásukat még a szovjet megszállás alatt szerezték, többnyire mezei kollaboránsként, kritikátlanul együttműködve az országot Ázsiába visszatolni igyekvő, szovjetbarát kommunista korifeusokkal.

A kleptokrácia által ma is ájult tisztelettel emlegetett Fekete János például olyan ránk nézve súlyos gazdasági következményekkel járó üzleteket kötött, melyekről Semjén Zsolt, a KDNP elnöke például így fogalmazott egy nyilatkozatában:

„Még 1990-ben a KDNP felvetette, hogy kezdeményezzük az adósság elengedését, hiszen azt nem a magyar nép vette fel. Ha a lengyelek megtehették, hogy tárgyaljanak az adósságról, akkor mi miért nem? Antall József azt válaszolta nekünk, hogy a lengyelek nyugati állami pénzintézetektől vették fel a kölcsönöket, Fekete János viszont olyan bankoktól, amelyeknek később éppen az lett a fő referenciájuk a pénzügyi életben, hogy a Magyar Népköztársaság az adósuk… Velük aligha lehetett tárgyalni. Ráadásul a guruló dollárok nem is jöttek Magyarországra, hanem a Szovjetunión keresztül mentek el »internacionalista segítségnyújtásra«. A törlesztés terhe azonban a miénk maradt.”

A rendszerváltás időszakában robbant ki ez a szégyenletes valutabotrány, melyhez azonnal Horn Gyula nevét kötötték. A pufajkás múltját büszkén vállaló egykori muszka vezető persze tagadta a vádakat. Gyula a közbeszéd szerint mindenesetre nem hozta, hanem vitte a pénzt, kifelé, Moszkvába. Mint egy pénzszállító kisiparos.

Hasonlóképpen fontos missziót teljesített a szocialista haza védelmében Szekér Gyula, az előző rendszer minisztereinek, vezérigazgatóinak tekintélyes részénél nem feltétlenül alacsonyabb iskolai végzettséggel rendelkező személyszállító kisiparos.

Az iskola padjait nem sokat koptató Kulcsár Attilát (nem az lett volna a rendszerváltozás, hogy egy tanár mondjuk többet keressen, mint egy nyolc osztályt végzett ügyeskedő?) alkalomszerűen szállítgató taxis meg-megfordult olyan előszobákban, mint – információk szerint – Karl Imre volt szocialista képviselőé, vagy ahol Endrényi Éva, Kovács László MSZP-s pártelnök hölgyismerőse fogadta a nejlonszatyrok megbízható fuvarozóját.

Az ország újabban olyan praktikus ismereteknek kerülhetett birtokába, hogy hány dollár férhet el egy aktatáskában, hány millió egy nejlonszatyorban, de immár azt is tudhatjuk: kényelmesen elfér 15 millió forint egy Nokia-dobozban. Inflálódik a pénz, ugye.




Valószínűleg magasabb szempontok miatt nem adja be a lemondását jó vezénylő Szekeres miniszter úr sem, aki a világért nem távozna a Honvédelmi Minisztérium éléről. S fájlalja búsan, hogy holmi kamerák pásztázzák, mikor kommandósok hatolnak a Zrínyi rektorának irodájába. Szomorú lesz e férfiú, ha a sajtó sikkasztási ügyeket emleget, az ember nem is érti ezeket a megátalkodott újságíró kollégákat, hogy olyasmiket firkálgatnak össze, mint miképpen vittek el holmi értékes terepjárókat meg autókat egy autóbontó telepre, ugyan kérem! Ahelyett hogy az eredményekről írnának, a fejlődésről.

S a pénzek csúsznak, forognak lefelé,


meg sem állnak a nagy Leviatán gyomráig. Titkos pártfinanszírozás? Bizonyos, hogy nem cukorkára költik a pénzt unatkozó magánszemélyek. A guruló dollároktól kezdve az ellopott honvédségi járművekig mindenképpen fölsejlik egy nagyobb, jól szervezett tényező a kibogozhatatlan személyi összefonódások, milliós és milliárdos sikkasztások mögött. Hiszen még a jól működő nyugati demokráciákban is egymást érik a pártfinanszírozási botrányok – jelzésértékű, hogy nevesítve nem sok hasonló paláver robbant ki Magyarországon. De mi lehet valójában a dolgok mögött? Miféle politikai irányzat, szervezet vagy érdekszövetség vajon e milliós, milliárdos lenyúlások kedvezményezettje? Kinek állhat érdekében – ez az, amit a legnehezebb felfogni –, hogy szembeforduljon önös érdekei miatt a saját hazájával?

A lengyel szabadság vérbe fojtása telén, 1982 elejének reménytelen hidegében olvasgathattuk a tavaszt hirdető transzparenseken: „A na wiosnę zamiast liści będą wisieć komuniści”. Avagy (szabad fordításban): „Fák ágain levél helyett tavaszra sok komcsi fityeg”. Lehet, a lengyelek sejtettek valamit.


Míg a dolgok felszínre nem kerülnek, itthon csak fickándozik baksis után a véres, síkos zsákban fuldokló karácsonyi halként vergődve az egész bagázs, ki-kidugva a fejét Gyula taxis zacskójából. Ha valaki nagyon kidugja, arra rácsapnak egyet. Vergődnek, sokan vannak, alig férnek már el, teli velük a szatyor.

Csak nehogy aztán a jó magyaroknak, e türelmes, se keleti, se nyugati, hallgatag fajtának is teli legyen velük valamije.