Ez a nyolcvanöt percnyi összeállítás ugyanis, amely a 2009. február 8-án Veszprémben meggyilkolt élsportolónak, Marian Cozmának állít emléket, és azt az általános megdöbbenést örökíti meg, amely e brutális akciót követte, olyan befejezetlen alkotás, amelynek a folytatását az élet forgatja. Forgatta is, történetesen a február 2. és 8. között megrendezett hazai filmszemlével egyidejűleg. Pár nappal a nyugat-dunántúli megyeszékhelyen elkövetett gyilkosság első évfordulója előtt, 2010. február 5-én lezárult a nyomozás, melynek lényegét a média hatásos közreműködésével hozta nyilvánosságra a magyar rendőrség. (Pogány Péternek, a Veszprém Megyei Rendőr-főkapitányság bűnügyi osztályvezetőjének a jelentése szerint a sárbogárdi R. Sándor szúrta szíven Marian Cozmát, ezt tanúsítják a szakértői vélemények, a tanúvallomások és egyéb bizonyítékok is. Társtettesként elkövetett emberölés, életveszélyt, illetve maradandó fogyatékosságot okozó testi sértés bűntettével gyanúsítják a budapesti N. Győzőt – a horvát Ivan Pesicet ő szúrta vesén, a Marian Cozma segítségére siető szerb Zarkó Sesumot ő rúgta fejbe –, valamint az enyingi Sz. Ivánt, aki szintén részt vett a huszonkilenc éves romániai kézilabda-játékos elleni támadásban. A bűnügy iratai mintegy tizenháromezer oldalt tesznek ki, költsége hatvannyolcmillió forintra becsülhető. Mire e sorok nyomtatásban megjelennek, a nyomozók az ügyet vádemelési javaslattal már valószínűleg át is adták az ügyészségnek.)

A gyászos évfordulóról a nyomozó hatóságon kívül mások is megemlékeztek. Veszprém városa szobrot állíttatott Marian Cozma emlékének. A sport apoteózisát megjelenítő műveiről Európa-szerte híres magyar szobrász, Mihály Gábor alkotása a kivételes képességekkel megáldott bajnokot örökíti meg, nem az áldozatot. A sportolóra emlékeztet Alexandru Mirea Bukarestben felállított szobra is, melyet szintén február 8-án, ama tragikus veszprémi hajnal első évfordulóján avattak fel. Mirea munkáján hatalmas kéz látható labdával. A labdán a két ország nemzeti szimbólumai, valamint Marian Cozma mezének száma, a 8-as. Az immár jelképes szám, amely egy ígéretes rendezvénynek, a 8. híd című koncertnek a nevében is szerepel.

A 2010. február 8-án a bukaresti Silver Church nevű klubban megtartott rockkoncerten neves román zenekarok léptek fel – a The Mono Jacks, a Luiza Zan & Jimmy Cserkesz – azokon a magyar és román együtteseken kívül, amelyek már tavaly áprilisban is rockkoncerttel tisztelegtek Marian Cozma emléke előtt. A The (hated) Tomorrow nevű – mondhatni pályakezdő – magyar együttes, valamint a Romániában született magyar újságíró, Lukács Csaba kezdeményezésére „Európa főutcáján”, a Dunán, az A38 hajón megtartott zenei programon fellépett a rendezvényt életre hívó The (hated) Tomorrow-n kívül az ugyancsak magyar Jacked, valamint a román Kumm, a Persona és az Urma együttes is, fiatal férfiak valamennyien. Az est záróakkordjaként pedig két Nyugat-Európában is elismert, sőt díjazott fiatal lány, Molnár Zita hegedűművész és Oana Popescu zongoraművész Bartók Béla hegedűre és zongorára írt kamaraművét, a Román népi táncokat játszotta el szívbe markolóan. Bartók Béla megidézésével az ő előadásuk tette nyilvánvalóvá, amit esetleg a többi műsorszám a hallgatóság minden egyes tagja számára nem tudott közvetíteni: Marian Cozma sikeres életének tragikus végpontjára a vele nagyjából egyidős tehetséges fiúk, lányok, románok és magyarok a két nép kapcsolódási pontjainak felmutatásával emlékeznek. Hidat építenek, szerintük a nyolcadikat.

Aki egyszer is hallotta, pontosan érzi, hogy a Román népi táncok című kamaradarab nem a gyász hangjait szólaltatja meg. Akik pedig a közép-európai rockegyüttesek számait ismerik, szintén tudják, hogy a legtöbb közülük az élet igenlését hirdeti a szerzőik és előadóik által kinyilvánított szorongásokkal és félelmekkel egyetemben. Első blikkre úgy tűnik, sem az egyik, sem a másik nem alkalmas arra, hogy egy csoportosan elkövetett bűntett ártatlan áldozatát sirassa. Az apák, a nagyapák, a dédapák nemzedéke több évszázados „minták” alapján gyászolt és ünnepelt mifelénk. Rendszerint a hidakat és az ellentétek életveszélyes hasadékait is azok szerint építette. De színre lépett egy új generáció, amelynek hangadói nem fordítanak hátat a felmenők értékrendjének. Tisztában vannak vele, hogy Bartók Béla életműve számukra is megkerülhetetlen, ugyanakkor ragaszkodnak hozzá, hogy a maguk kócos módján rendezzék a világ – és benne nemzedéktársaik – dolgait.

A valóság – mondhatni – testközelből és igen durván szembesítette ezt az új nemzedéket az értelmetlen halállal, amely olyan kortársukat ragadta el, akinek még sok teendője lett volna itt a földön. És ezek a fiatalok mégsem dühöngnek, nem a gyilkosok bőrszínét és etnikai hovatartozását firtatják. Bosszúért sem kiáltanak. De muzsikálni kezdenek, együttzenélésre szólítják fel kor- és pályatársaikat. Azokat is, akiktől „elvben” vaskos műfaji korlátok választják el őket. Hidat kezdenek el építeni, nem pokolmély szurdokot. A 2009. február 8-án Veszprémben megesett szörnyű történetnek pillanatnyilag ez a hozzáállás az egyetlen lehetséges reménysugara, amelynek szellemében a Szíven szúrt ország című dokumentumfilmet akár folytatni is lehetne.

Az 1959-ben Kansasben két fiatal fickó által elkövetett brutális gyilkosság, amelynek egy jóravaló, vidéki család lett az áldozata, hasonlóképpen taglózta le az amerikai közvéleményt, mint Közép-Európa lakóit a 2009-es veszprémi eset. Truman Capote írása azonban, amely pár évvel később dokumentumregény formájában dolgozta fel a történteket, sokat segített abban, hogy Amerika lakossága túljusson a megmagyarázhatatlan bűntény nyomán támadt félelmein. A Hidegvérrel című könyv játékfilmváltozata pedig, Richard Brooks rendezése, szinte az egész világot gondolkodóba ejtette – egy darabig. Ki tudja, ha a Szíven szúrt ország című 2009-es produkciót nagy ügyesen és okosan továbbpörgetné valaki, a bűnről való közép-európai közgondolkodás is változna valamelyest?