Szerkeszteni tudni kell. Csoóri nyolcvanadik születésnapja ürügyén megmutatni, mi a különbség népi lepraság és szabad népes patina között. Elég, elég a nemzeti költőkből, mert nagyon ideges leszek! Adjuk hát címnek ezt: Az utolsó nemzeti költő. Mindenki érteni fogja: u-tol-só! Ezzel a virtigli nekrológos főcímmel eltemetjük – még életében – ezt a vén magyarkodót, de talán még a nemzetét is. Az ő sunyi mucsai – mit mucsai, palesztin terrorista! – képe alá meg folyassuk ezt vastag betűkkel: Érvényesíthetetlenné vált a váteszszerep.

Szerkeszteni tudni kell, persze írni is. De nem ám Csoóri módjára, hanem úgy, ahogy a mi Szerzőkénk: „A lelkesült, de sokféle csalódással, megrendültséggel teli ötvenes évekről most ne essék szó. A tevékenységét vitatók állításai nehezen volnának vitathatók, és nehezen volnának cáfolhatók”. Úgy van, tőlünk nem is érdemel ez a Csoóri mást, mint képzavart: lelkesült ötvenes évek. És elég csak célozni rá, hogy suhancnak akár rákosista is lehetett – miért ne? Kádár-kori rendszerellenességéről meg csak kéteset! Azt éppen úgy lehet a legfinomabban elvitatni, ahogy az Szerzőkénkből könnyedén, hígan folydogál: „A hatalom olykor tárgyaló partnerként is elfogadott ellenlábasainak egyik meghatározó személyisége”. Ellenlábas? Kitttűnő! Ebből még Esze Tamás talpasainak faggyúszagát is kiérezni…

Fanyalogni, fanyalogni – ebben is nagyok vagyunk –, nehogy az agyakba ragadjon, amit utóbb előkotorásztak erről a zseb-Németh Lászlóról, zseb-Illyésről. Hogy állítólag kétszázharmincnál is több belügyes tiszt dolgozta fel a róla szóló ügynöki jelentéseket.

„Óhatatlan túlzásai”: én mondom, prémiumgyanús! Nem beszéltük meg előre, és mégis a túlzásai szó elé rakja, hogy óhatatlan. Értelme nincs, de ez a jelző vitán felülivé teszi, hogy Csoórinak túl-zá-sa-i vannak. Értsd: mániái.

Úgy látom, Szerzőkénk azt is jól érzi, hogy ideje véget vetni az előkészítésnek. Meg is kapja Csoórikám az igazi ünnepi jókívánságokat. Mucsai Demokrata Fórum, Hitel, Magyarok Világszövetsége s a kezdeti, a nem kezes Duna TV – hát pontosan itt kellett kijönni a farbával: „Addigra már úgy feszült rajta a vátesz szerepe, mintha ráöntötték volna”.

Komolyan mondom, a régi szabad népes váteszezéseink emléke kísért, olyan mesteri a kidolgozás: „Miközben épp ez a szerep vált érvényesíthetetlenné. Nemcsak a radikális, szamizdatos ellenzékiek tették kérdésessé vagy utasították el, nemcsak a liberális értelmiségiek, de mások is, sokan. Egyre többen”. Jó, jó, ez szükségszerűen lapos bizonykodás. De hát azért eszi a mi kalácsunkat a recenzor, hogy nyomban továbblendüljön: „Az az igény bizonyult tarthatatlannak, hogy valaki, nem is tudni, íróként, pártpolitikusként vagy felkent orákulumként, de a nemzeti közösség, egyszersmind az igazság és az erkölcs nevében beszéljen, méghozzá a mindentudás feltétlen tekintélyével”. Ez az! Tagadjuk, hogy Csoóri a közösségért, az erkölcsért beszél – legfeljebb azok nevében. Ettől lesz tréfli az ünnepelt!

Na, ezután a 90-es Nappali Hold förmedvényről azt írni, hogy „zsidózásnak érthető és annak is minősített”, már csak halottnak a csók. No de bánjam-e, hogy Szerzőkém beleillesztette? Nem vacakolt azzal, ki által érthető, ki által annak minősített, mert a lényegre koncentrált: egy Csoóri-köszöntő, az zsizsegjen rendesen!

Levezetésnek meg aj, de üdítő, hogy „azok az eszmék, elvek, értékek és normák, amelyek egész életében vezették, amelyek életművét megteremtették, ebben az új világban majdhogynem tehetetlenek”. Köszönöm, Szerzőkém, engem is a kárörvendés éltet.

De hogy ez az életmű „egészében mégis a nagyok közé emeli őt, akikhez újra és újra visszafordulunk”?! Mi ez? Könnyezik a hóhér?! Ugrott a prémium. Vagy nem? Ravasz, ravasz a zárómondat, klasszikusan alattomos: „Ha nem ma, akkor holnap. Vagy ötven év múlva”. Hehe, akkor mégis rendben van.

* * *

A fiktív monológnak legyen immár vége! De találgatni azért még lehessen, hogy ama fura Csoóri-köszöntőre miért volt felület.

A vátesz ugyebár valami sugalmazott, időben, térben messzire látó, tekintélyes személy, aki útmutatást akar adni a közösségének. Váteszek voltak a zsidó próféták, akiket rendszerint megöltek az Ószövetség híradása szerint. Platón lényegében a váteszeket hiányolta, hiszen szerinte nemcsak a filozófusoknak, hanem az államférfiaknak, sőt a szónokoknak is az volna a dolga, hogy jobbítsák a polgárokat, lelki nemességre tanítva őket. Lám, már ez a görög is vátesz volt. Ahogyan sok magyar költő, író: Zrínyi, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Szabó Dezső, Babits, József Attila, Németh László, Radnóti, Illyés, Nagy László...

Vagy Fekete Gyula, akit a minap temettek. Róla írta Csoóri Sándor 2007-ben: „Több mint harminc éve hangzott el a kínos figyelmeztetés, hogy elöregszik az ország lakossága. A gyászos harsonát Fekete Gyula író fújta meg lúdbőröztető hangon. Rövidesen vicc lett belőle, mint az alkoholizmusból (…). Mára mindkét betegség földhöz vert bennünket. Mintha valakik a nevettetést föld alatti összeesküvésként szervezték volna ellenünk”.

Éppen így szokott ez nálunk történni. A vátesz – fittyet hányva a korszellemre – jelzi a nemzeti léptékű baj közeledtét, mire lehurrogják, hogy így a váteszszerep megkésettsége, meg úgy az idejét múlt nacionalizmus. Míg aztán meg nem érkezik az, ami nekünk baj, a rittereknek pedig a várva várt „kész helyzet”. Láttuk: körülbelül ugyanazok, akik nyúlszaporulati kérdéssé alázták a népességfogyást a Kádár-rendszer idején, pár éve egymillió ázsiai bevándoroltatását kezdték előkészíteni.

Varga Lajos Márton a rádióban posztmodern írócskákkal is a legízesebb magyarsággal, kifogástalan mondatdallamokban beszélget el. Csoóri-köszöntőjében viszont elhazudta, hogy egy élet-halál között lebegő anyanyelvi közösséghez is kell valakinek szólni. Ahogyan egy haldoklónak tűnő emberhez, még ha látszólag nem is ért semmit az érte virrasztó szavából. Varga kínosan ügyelhetett azok utasítgató szavára, akik csak a holokausztról akarnak tudni, a Csoóri által témává emelt doni katasztrófáról soha.

Hogy milyenek még ezek az utasítgató „azok”? Annak idején nem zavarta őket, hogy a sajátosan magyar kultúra váratlan hajtását, a 70-es évekbeli táncházmozgalmat Aczélék lenyesték volna, ha egy „nomád értelmiségi” fel nem emeli a szavát. Nem tudják megbocsátani Csoórinak, hogy a rendszerváltás tájékán felrótta egy álszabadelvű politikai vonulatnak az engesztelhetetlen, már-már asszimiláló igényű idegenségét.

Botrány nekik, hogy a 2004-es gazdatüntetéskor arra biztatta írótársait: a régi szociográfus írók igazmondásával „az elviselhetetlen sorsról” írjanak, a Puszták népe nyomán a „bankok népéről”. Ugyanők idén február 3. előtt okkal tartottak attól, hogy Csoóri Sándor majd elmegy a másik „váteszkedő”, a Fidesz elnökének február 6-i évértékelőjére. Számon tartják, hogy annak idején éppúgy szembefordult egykori barátaival, Konrádékkal, mint Orbán Viktor Petőékkel. Hányszor megorrantották benne a nagyságot, de emiatt mindig csak iszonyatot éreztek.

Ellentétben – talán-talán – Varga Lajos Mártonnal.