E végletesen egyszerű és kirekesztő hozzáállás már megszokott minden olyan problematika esetén, amely közös, holisztikus gondolkodásmódot igényelne, s amely probléma megoldása a nemzet hosszú távú megmaradásának egyik záloga is lehetne.

Nagy kár, mert ezzel eleve kizárják nemcsak a bajok megoldását, hanem eleve azok elbeszélhetőségét is.

Napi szinten ütközünk bele olyan mikrokonfliktusokba, amelyeket legtöbbször csak icipici, bosszantó életepizódoknak tartunk, eszünkbe sem jut legtöbbször, hogy minden egyes snitt egy nagy egésznek a része, lassan épül fel a sztori. Így van ez az iskolai erőszaktól kezdve a buszon megtámadott vagy éppen az utcán magyarsága miatt késsel űzött fiatalember esetén át számtalan más, ehhez hasonló eseményig. Lassan egymásra sem nézhetünk az utcán, mert jön a „mi van, köcsög?” cseppet sem megnyugtató kérdése.

A mi sztorink végén – ha minden így marad – sírunk majd, de nagyon.

Nem az erőszak „léte” ellen emeli fel hangját, aki tiltakozik. Az erőszak mint elhibázott problémamegoldó eljárás, mint egyszerűen az emberi faj ösztöneiből kisülő jelenség mindig is közöttünk volt, van, és lesz is. Megszüntetni eredete miatt nem lehet, ám civilizált világban mégiscsak érdemes a kiváltó okait nagy energiákkal mérsékelni, a robbanást megelőzni. Ég a kanóc, uraim, nem kellene tetézni a bajt. Szóval számtalan a ballib kormányokat egyáltalán nem izgató apró kis villanás mutatja a magyar társadalom patológiás állapotát. A jelek egyre sokasodnak, hamarosan nem találni olyan mély homokot e kis hazában, amelybe elég mélyen dughatják fejüket a modernizátorok.

Ugyanakkor rendkívül súlyos bűnt követ el az a rezsim, amely nemhogy nem akar beszélni és megoldási javaslatokat tenni egy frusztrált társadalom bajainak kezelésére, de holmi elvont szabadságjogok sulykolásával, istenítve a hedonizmust, a szélsőséges „önmegvalósító” individualizmust, illetve mindenféle bizarr viselkedés- és létmód mellett kiállva pontosan a társadalmat károsítja meg. Méghozzá generációkon keresztül. Dörzsölik a sót a nyílt sebbe.

Így tesznek a lassan nyolcadik éve uralkodó társadalomirányítók is, amikor mérséklés helyett inkább kiállnak a devianciák mellett. A kábítószerezés, urak, deviancia. Lehet ezen avítt kijelentés miatt hörögni a budai szalonokban, csak nem érdemes. Lehet és kell is az okait firtatni, hiszen nem csupán a sejteket és az idegrendszert kell működőképes állapotba hozni egy kábítószerfüggő esetében, hanem a lelkét is. Ami nagyon sok pénzbe kerül, ám az adófizetők állják a költségeket. Mást nem tehetnek, plusz bíznak abban, hogy az évente egy-két millió forintos költséggel kikúrált kábítószerfüggő beteg újra vagy életében először a társadalom hasznos tagjává válik, és értelmet nyer az élete.  

De van itt ennél jobb dolog is: a megelőzés, idegen szóval prevenció, amely egyrészt sokkal olcsóbb, másrészt hatékonyabb is. Magyarul: egyszerűbb egy gyereknek még fiatalkorában elmagyarázni, hogy milyen élettani, szociális és társadalmi károkat okoz a kábítószerezés, mint amikor már élőhalottként keresi a szert, akkor megpróbálkozni „tisztává” tenni.

Az új nemzeti drogstratégia tervezete inkább steril tűket adna, és „kábítószer-tartalmú gyógyszerrel való, életen át tartó úgynevezett fenntartást”. Ez a drogstratégia: a kábszeres maradjon is az egész életében. Nehogy családot alapítson, nehogy józanul hozzon meg fontos döntéseket. Nehogy az értékekkel, jogaival és kötelezettségeivel tisztában lévő állampolgárrá váljon. Persze a „jogokkal” sokuk még bódulatban is vagdalkozik. Van itt elég liberális meg „civil” szervezet, amely megteszi a felvilágosítást. Szóval ez lenne a drogstratégia.

Zombik, egyébként is önértékelési zavarokkal küzdő fiatalok (a kereskedelmi média és számos speciális lap tesz erről) tömkelege mászkál már így is közöttünk, s problémáik, ha a közösség szempontjai szerint nézzük, a mieink is.

„Steril tű” és „szintentartás”. Még megéljük, hogy jön 12-es karikával, főműsoridőben a Hogyan ne lőjük be a heroint? című ismeretterjesztő kisfilm.

Ezek ennyit tudnak. Sajnos.