Iskolában nem tanítják, filmvászonról nem harsogják, televízióinkban nem reklámozzák, mégis igaz: a magyar nemzet függetlenségi törekvései a világ szemében akkor váltak tűzzel-vassal irtandó mozgalmakká, amikor a nagyhatalmak a gazdasági érdekeiket kezdték el félteni Magyarország önállósodása miatt. Törökök, osztrákok, németek, szovjetek, a világbank küldöttei… Ötszáz éven át öt birodalom kiszolgáltatottjai voltunk, mondja az 1848-ra hivatkozó mérnök, táskájában több privatizációs ügymenetnek titulált rablás dokumentációja, s szabatos megnevezés híján arról a „globális hatalomról” kezd beszélni, amelyik 1990 után hazánk társadalmi és gazdasági átalakítását – a terhünkre – levezényelte. Aztán az átalakítás szót is pontosítja: felszámolás történt itt, nem átalakítás.

Jelenczki István Háború a nemzet ellen című, négyrészes filmjében, amelyet moziban is vetítettek, televízióban is sugároztak és a DVD-kereskedelemben is fellelhető, számos újszerű történelmi és gazdasági elemzés hallható. Közgazdászok, önkormányzati képviselők, jogtörténészek beszélnek arról a kelet-nyugati hatalomváltásról, amelybe hazánk beleroppant. A tévéhíradókból, a napi sajtó hasábjairól többnyire hézagosan ismert történetek – az ózdi kohászati üzem elkótyavetyélése, a tatabányai szénbányák tönkretétele, villanyiparunk kiárusítása, Bábolna lerablása – ezúttal kronológiai rendben, előzményeikkel és következményeikkel egyetemben jelennek meg; annak a józan ésszel fel sem igen fogható – 250 milliárdos?, 400 milliárdos? – vagyonvesztésnek a részletezéseként, amelyről e vagyon létrehozóit és örököseit, a nemzetet, hogy, hogy nem, az üzletkötők elfelejtették időben és közérthetően tájékoztatni.

Az ország megmaradt javairól nem készült leltár, Magyarországnak nincs államháztartási mérlege. (Az állam hitelezői állítólag soha nem is kérték, hogy legyen. Vajh miért?) Feladtuk belső piacainkat, leépítettük a hazai árutermelést, diktatúrából diktatúrába gyalogoltunk át – erről tudósít az öt óránál is hosszabb összeállítás.

Meghamisított adásvételi szerződések, üzleti vagyonná minősített egészségügyi intézmények, az összvagyonvesztéssel szinte egyenértékű államadósság, az Állami Számvevőszék által sem nyomon követhető, azaz részben vagy egészben légneművé vált privatizációs bevételek, miközben az átlagfizetések reálértéke kevesebb, mint harminc esztendővel ezelőtt. Nem igazán felemelő élmény végignézni az új Jelenczki-produkciót. Letaglózzák a nézőt az ország gazdasági bekebelezését tanúsító adatok.

A rendezőtől, akit korábbi munkái, például a József Attiláról és Babits Mihályról forgatott filmje láttán a szerkesztés nagymesterének tartottunk, semmiféle bátorítást nem kapunk. Hacsak nem azt, hogy a tömérdek sokkoló ismeret után, riportalanyai révén, a tragikus helyzetből való kilábalás útjait is felvázolja. A nemzet ellen elkövetett bűntény nem évül el – vallják a filmben megszólaló jogtudorok. A jogellenesen létrejött szerződések semmisnek tekintendők. A semmisség nem évül el, ezért időhatár nélkül elszámoltathatók, akik a jogellenesen lebonyolított privatizációs ügyeken meggazdagodtak. Ez lehet a kárvallott magyarok egyik reménysugara.

A másik – és ez, sajnos, már nehezebben hámozható ki Jelenczki István munkájából, sőt elképzelhető, hogy számos félreértést, téveszmét csihol – a történelmi állammal való jogfolytonosság helyreállítása. A mai magyar állam ugyanis – halljuk a Háború a nemzet ellen című ismeretterjesztő filmben, több alkalommal is – „a diktatúra államával jogfolytonos”. És a törvénytelenre lehet-e törvényest alapozni? – kérdezik a filmben megszólalók. A válasz megfogalmazásához az 1990-es évek kuszaságára jellemző, sikertelen kárpótlási rendszer felidézése ad támpontokat, az az elhibázott szisztéma, „amely csak arra volt alkalmas, hogy az országot másodszor is kifosszák”.

A húsz esztendővel ezelőtti jogértelmezés szerint a kommunista hatalomátvétel után végrehajtott államosítás ugyanis jogszerű volt, mert „azt az alkotmány megengedte”. De ugyanakkor igazságtalan is volt az államosítás, vallották az 1990-es fordulat után, emiatt lehetett csak kárpótlásról, nem pedig kártalanításról beszélni minálunk. Nem úgy, mint a hazánkhoz hasonló társadalmi-politikai kataklizmákat megélt közép-európai államokban, például a cseheknél, lengyeleknél.

Az olykor nevetségesen kis összegekért felvásárolt kárpótlási jegyek tragikomédiájára csak röviden tér ki a 2009 nyarán forgatott film: az állami tulajdon megrablásának lett ez is az egyik „törvényes” eszköze, mondják. De arról még ez a gondolatgazdag összeállítás is hallgat, hogy az elpuskázott kárpótlási akciót miként lehetne évtizedek múltán jóvátenni. De hallgat arról is, hogy az ország elzálogosított közvagyonát – közösségi célokat szolgáló épületeit, kultikus tárgyait, művészeti produktumait –, amelyek az utóbbi időben felvett külföldi hitelek biztosítékául szolgálnak, miként lehetne e megalázó helyzetből kimenteni. Az állami vagyonról szóló, 2007-ben a parlamentben furfangos módon elfogadtatott törvény talán nem lesz hosszú életű. De külföldi hitelezőink vajon másként fognak gondolkodni „zaciba vágott” közkincseinkről egy itthoni törvénymódosítás után?

Jelenczki István komoly érdeme, hogy több olyan személyiséget is képbe hozott, akik mertek is, tudtak is beszélni azokról a gazdasági visszásságokról (bűnökről), amelyek a nemzet kifosztásához vezettek. Bencze Izabella, Bogár László, Ángyán József, Éger István, Kovács Zoltán, Mándoki Andor, Varga István, Zlinszky János hitelt érdemlően számol be mindarról, amit személyes tapasztalataik vagy tudományos kutatásaik alapján korunk társadalmi és gazdasági mozgásaival kapcsolatban felismertek.

A rendezés hibája, hogy megfontoltan fölépített előadásukat széttördeli, és sajátos logikai és tematikai rend szerint illeszti újra össze. Ennél is nagyobb melléfogás, hogy a filmben felsorakoztatott, rokonszenvesen puritán megnyilatkozásokat olyan hosszadalmas, túlszínezett, és zavaróan eklektikus kép- és hanganyaggal vezeti föl és zárja le, ami a film szinte minden közlésével felesel. Ellenpontozza a közreműködők egyszerű előadásmódját, természetes jelenlétét, talán még a tárgyilagosságukat is megkérdőjelezi. De ezt is meg lehetne bocsátani, ha a film egészén végigvonuló – nevezzük így – stiláris kettőség a befogadóra jótékony hatást gyakorolna. A néző azonban sem lelkesebb, sem türelmesebb nem lesz Benkő Ágnes, Benkő Dóra Rózsa és Raksányi Boglárka kesergőjétől, vagy a rendező montázsaitól. Csak riadtabb lesz, kedvetlenebb. Nem elég szegénynek, hogy a mindennapi kenyeréért, a meleg vackáért, a munkahelyéért meg kell küzdenie, a Háború a nemzet ellen című, kifejezetten neki, magyar közpolgárnak készült film befogadásáért is komoly erőfeszítéseket kell tennie?!