A Krisztus születése utáni IV-V. században játszódó, minden tekintetben hiteles mozi azonban nem „istentelen” és nem is „szandálos” melodráma, hanem, mint Amenabar alkotásai általában, az emberi lét alapkérdéseiről szóló mozgóképes elmélkedés. A velencei fesztivál nagydíjával, a legjobb külföldi film Oscar-díjával is kitüntetett Alejandro-rendezéssel ellentétben (címe: A belső tenger), de az olyan, hátborzongatóan eredeti munkákkal ellentétben is, mint a Más világ vagy a Nyisd ki a szemed!, az Agora nem az egyes ember választási lehetőségeit latolgatja, hanem a közösségekét. Ahogyan a társadalmi élet köz- és küzdőterein – agoráin – az élet felkínálja, a politikai, gazdasági és ideológiai erőviszonyok függvényében, de mégis szabadon, az önrendelkezés jogát és lehetőségét is megőrizve.

Az Agora című játékfilm annak a nőnek az utolsó éveit idézi fel, akinek az emlékét a reneszánsz mentette meg a teljes feledéstől, és akit a XIX-XX. század fordulóján fedezett fel ismét a tudományos élet. Amenabar két és fél órás mozijának a középpontjában az a Hypatia nevű, egyes vélekedések szerint 370-ben, mások szerint 355-ben született és 415-ben különös kegyetlenséggel meggyilkolt, csillagászként és filozófusként is nagyra tartott matematikusnő áll, akit életében Athéntól Alexandriáig ismertek, akinek iskolájában olyan fiatalemberek tanultak, akiknek a nevét költőként, keresztény egyházfőként és nagyhatalmú köztisztviselőként ma is számon tartja az ókortudomány és az egyháztörténet. Hypatia írásos hagyatékából semmi nem maradt fenn, amit tudunk róla, a költő Szünesziosz-levelei és mások által rögzített elbeszélései révén maradt ránk.

Az a feltüzelt tömeg ugyanis, amelyik Hypatia életére tört, az alexandriai könyvtár számos más értékével egyetemben az életművét is elpusztította. A történelmi tényekhez következetesen ragaszkodó Amenabar hitelesen ábrázolja az etnikai, vallási és – persze – gazdasági ellentétek által szétszabdalt Alexandriát, ahol mindenki mindenkinek az ellensége lett. Hypatia kivételével a szellem emberei sem tudtak felülkerekedni az ellentéteken, a köztiszteletben álló Theon például, a tudós hölgy édesapja saját kezűleg korbácsolta meg azt az emberét, aki kereszténynek vallotta magát, és aki, mellesleg szólván, a ptolemaioszi világképet szemléltető elmés szerkezetet állított össze. Indulatos népcsoportok gyűrűjében józan kivételként nem lehet sokáig életben maradni.

Miközben Hypatia – a Föld középpontú ptolemaioszi szemléleten túllépve – az „égi pályák körforgását” próbálta kísérleti úton bizonyítani (Amenabar történetének ez az egyetlen olyan pontja, amelyre a Hypatia-irodalomban nem találni utalást), megszületett ellene a vád: a sem a pogány istenekhez, sem a keresztények, sem a zsidók hitvilágához nem kötődő asszony csak boszorkány lehet. Közemberek, egyházi és világi hatalmasságok megrontója, tehát meg kell halnia. Leglelkesebb tanítványai sem tudták vagy merték megmenteni… Amenabar Agorájában minden a helyén van. Még az is, ami a Vége felirat után a történelmi Alexandriában Hypatia meggyilkolása után bekövetkezett: a Földközi-tenger partján fekvő, hajdan világhírű kulturális és tudományos központ elsorvadásának szomorú históriája is. De a XXI. századi, világméretű küzdőterek tragikus lehetősége is felsejlik benne, miközben Hypatiához fogható szellemi lényeket se közel, se távol nem láthatunk.