Az LMP frakcióvezetője – feltehetően, hogy túltegyen a nagyobbik testvér szocialistákon – egyenesen úgy fogalmazott: politikai verőemberek kerültek be a vezetésbe. A nem kevésbé karakter nélküli Horváth Csaba, az MSZP fővárosi frakcióvezetője – a népies tematikát erősítendő – azzal gyanúsította meg a kabinetet, hogy parasztvakítást folytat. Az utódpártiaktól zavarba ejtően nehezen megkülönböztethető argumentációjú jobbikos frakcióvezető-helyettes, Volner János sem akart lemaradni a vádaskodásban, és koromsötét tónusokkal ecsetelte az új fogyasztási adónemek szándékos népnyomorító kihatásait. Nincsen persze azzal különösebb gond, hogy egy parlamentáris demokráciában az ellenzék gyakorolja hivatását és mandátumát – vagyis opponálja, kritikai össztűz alá veszi, s ezzel jobb munkára ösztönzi a választáson győztes kormányerőket. Ám ha még a jóindulat vélelmét is megvonják a jobbközép kormányzó pártoktól, az már egyáltalán nem jogállami viselkedés.

De vajon hányadán állunk a szakmaisággal? Mennyiben egzaktak, jogosak a látszólag a lakosságot féltő sikoltozások, főleg a tranzakciós és a távközlési adó kapcsán? Közhely, hogy az adó sohasem lehet népszerű. De miért lenne igazságosabb és főként célszerűbb, humánusabb, ha mindenkire nézve kötelezően vetnék ki – jó pár ezer forintra rúgóan? Mi okból nem tartják jónak az ellenzékiek, hogy inkább fogyasztási típusú adók formájában róják ki az összegeket? Hiszen így csak akkor kell fizetni az illetéket, ha valaki sokat vesz igénybe egy szolgáltatást. A távközlési adót például csak a tíz percnél hosszabb beszélgetések után vetnék ki. Mi lenne, ha a benzin vagy a cigaretta árát az egész társadalommal fizettetnék meg? Azokkal is, akiknek nincs autójuk és soha nem gyújtanak rá egyetlen szálra sem. Akik azt mondják, személyi jövedelemadóból kellett volna beszedni a megfelelő költségvetési hiányt biztosító összegeket, ezt a képtelenséget állítják. Csakhogy a kormány egyértelmű nyilatkozatai szerint nem engedik még ezeket az új adókat sem ráterhelni a lakosságra. Ugyanígy a pénzátutalásokhoz kapcsolódó – egyébként minimális – tranzakciós illetéket sem lehet áthárítani az emberekre a nemzetgazdasági miniszter ígérete alapján. Hogy mi erre a biztosíték? Mondjuk az, hogy a bankadót sem sikerült ráterhelni a lakosságra, bármennyire is akarták volna.

Valójában azért dúl a kommunikációs hadjárat, mert azt akarják a köztudatba égetni: ezek nem is adók, az állampolgárok hozzájárulásai az állam közös költségeihez, hanem büntetési formák. Ez a törekvés a szóhasználat, kifejezésmágia szintjén is megjelenik. A távközlési adót azért hívják telefonadónak, hogy megtörténhessen a bevésés: mindenkit büntetni akarnak egy olyan tevékenységért, ami a mindennapi élet integráns része. Hogy a népnyúzó hatalom valójában a legtermészetesebb, legszükségesebb életfunkciókat adóztatja, azaz bírságolja meg. A tranzakciós illeték ugyanezen okból kapta a kommersz sárgacsekk-adó nevet. Hogy rögzítsék a fejekbe: minden számla után a szolgáltatást igénybe vevőknek, a befizetőknek kell további terheket vállalniuk, pénzeket leperkálniuk. Nagy valószínűséggel rokon szándékból nevezik a postai pénzátutalási utalványt sárga csekknek. Égjen a publikumba: ez is uniformizált népgyötrés, egyensarcolási kínzáspenzum, nem pedig a szolgáltatásokért fizetett díj. Mindezek mögött az a cél húzódik meg, hogy a racionális dolgokat megszorításnak, a megszorításokat viszont humánus, kíméletes racionális lépéseknek lássák az emberek. Hogy inkább a multik bankszámláját igénybe vevő lépéseket tartsák megszorításnak. Mi a megszorítás definíciója? Sohasem tisztázzák. Hogy szabadon választott szidalomként bármikor bármire rá lehessen húzni.

Általánosságban elmondható: a racionális dolgokra rásütik a megszorítás bélyegét, a valódi megszorításokat pedig humánus, racionális lépéseknek szeretik beállítani. Hogy a multinacionális cégek, külföldi nagybankok közteherviselésbe való bevonását tartsa nadrágszíjmeghúzásnak a nép. A tranzakciós és távközlési adó tudniillik éppen ezt a szférát érinti. Persze nem plebejus indulatból, előítéletességből. Pusztán amiatt, mert úgy dukál, hogy ne csupán a kedvezményekből, támogatásokból, de a közös felelősségvállalásból ők is kivegyék arányosan a részüket. Végre eredménye lehet az áldozatvállalásnak: nyolc év után kikerülhetünk a túlzott deficiteljárás alól és a kohéziós alapokhoz továbbra is hozzájuthatunk.