Grimm Balázs

Mi azért kérnénk kést, tisztelettel!

Grimm Balázs

2011. december 21., szerda 19:53
Az apró rezdülésekben rejlik a dolgok veleje, hogy mást ne mondjak, ismerek egy férfit, aki úriembernek tartja magát, ezért aztán hölgyeknek nem nyújt kezet, hadd legyen ez az ő dolguk, illem szerint. Csak hát minden alkalommal hozzáteszi fennhangon: nőkkel, ugye, nem fogunk kezet – és nem érti, miért nézik udvariatlan hímsovinisztának. Így voltam a minap halételeket zsűrizni egy versenyen: kivillant a vasalt abrosz alól a hazai vendéglátóipar patás lába, kikandikált az ingmell mögül a tetovált has, félrebicsaklott a szocializmusban majdnem teljesen lenyakazott fej: a gasztronómiai oktatás.
Hirdetés

Vidéki egyetem főiskolai karának turisztikai intézetébe látogattunk, ahol idegenforgalmi és vendéglátó tanszék is működik. Az ilyen helyek arról híresek, hogy a hallgatók felsőfokon tanulnak meg többek közt vendéglátni, a verseny lényege pedig az, hogy az egyik szponzor halat ad, a másik küld hozzá bort, a nevezők igyekeznek finom halételeket készíteni, a zsűri meg zsűriz. Ezúttal e főiskola diákjai voltak az indulók, akik tizenkét éhes embert igyekeztek megfőzni, illetve meggyőzni maguknak: az iskola elöljáróiból verbuvált szakmai zsűrit és minket, a sajtózsűri tagjait.

Az élet hercegeiként érkeztünk meg az intézménybe: parkolhattunk az udvaron, ami miatt sokan a mai napig utálnak bennünket. Bemutatkozáskor mindenféle udvarnokok kerülnek elő: ő a konyhafőnök – magyarázza a szimpatikus, de annál csendesebb intézeti igazgató válla mögül egy lecsúszott pincér kinézetű tanár –, ennek a cimbinek itt jobbra két unokatestvére is nálunk végzett, ő Jenő, a barátunk, ez itt Zoli, akinek a sógora nálam szerzett diplomát (kártyán), balra Tiborc parolázik éppen, az ő panasza nyomán ajánlották a megyétől Bélát, akinek a húga az unokatestvérem. Egyébként a ház előtti platánfán ülő varjak is haverok, csak ők egyelőre státusz nélkül, mert nem ad pénzt az önkormányzat.

Bevisznek a konyhába, a diákok szétrebbennek, mint hátára fordított kutya hasán a bolhák, aztán jön egy tanárszakács, aki bevezet minket az elméletbe: Itten kérem ez és ez készül, ilyen és ilyen eljárás szerint, adhatnánk kis kóstolót is, persze, de nem adunk, mer’ az sós, aztán még eltömi az ízlelőbimbókat evés előtt. Tessék szépen visszamenni az étkezőrészlegbe és helyet foglalni, de előtte megmondani, hogy pontosan mikor tálaljunk. Amikorra megbeszéltük? Jó.

Uram-bátyámék eközben nyakkendőt igazgatva feszengenek, majd ásványvizet kínálnak és helyet. Ezt is jól kitalálták: az iskolai atyaúristenekből álló grémiumot meg a sajtózsűrit egymással szemben felállított asztalok mögé ültetik. Még az ingujjamat is feltűröm, hátha szkanderezni kell, de aztán elvonja a figyelmemet a gondosan megterített hosszú asztal, ahol a tányérok mellett csak villák állnak fegyelmezett sorban. Jön az első fogás, hat ember kap három félmaréknyi adagot, rettentő nagy lapos porcelánokon. Nem zabálni jöttünk ide, de könyörgöm, miféle vendéglátós az, aki előzőleg pontosan leegyezteti a létszámot, aztán nem ad mindenkinek külön tányéron ételt?

Bort, bár a verseny nevében szerepel, nem kapunk. Valaki szóvá teszi, először nem értik, aztán a főnök a fejére csap: gyorsan szaladj, Lajoskám, kínáld meg az urakat, meg persze a hölgyeket! Borszagra gyűl az éji vad, hirtelen sokan leszünk. Az imént szalasztott derék szolga buzgón töltögeti a poharakat, lehetőleg peremig, hadd lássák a vendég urak, meg persze a hölgyek, hogy nem sajnálja. Hát, komám, neked sem illemkódex volt a jeled az oviban.

No mindegy, együnk. Félszegen jelzem, hogy szeretnénk kést kérni, mire a zsűri elnöke – aki évekig az egyik elegáns fővárosi szálloda „felszolgáló üzletvezető-helyettese”, később pedig az egyik legszakabb szakintézmény rektorhelyettese volt – odavágja: lehet ezt a halat villával is vágni, kérem! Lehet, vazzeg, de most olyat játszunk, hogy te, a leendő vendéglátósok nagymestere vagy a vendéglátónk, mi meg a vendégek, hogy a franc essen az etikettet hírből sem ismerő pofádba! – mondom magamban, felhangon pedig ezt: mi azért kérnénk kést, tisztelettel! Kapunk. Pincér nincsen, a szétrebbent konyhai diákokból fogdossák össze a felszolgálókat, akik olyan ütemben hozzák az új fogásokat, hogy nézni is tereh, megenni ilyen gyorsan pedig lehetetlen. No de ha szöszögnek a vendég urak, és persze a hölgyek, akkor kihűl az étel.

Egyikünk megkérdezi a pincérkedő hallgatókat: tudja valaki, hogy mióta eszünk mi, magyarok hajdinát? Senki nem tudja a szakmát kvázi legmagasabb szinten tanuló főiskolások közül a választ, miközben a kezükbe adott tányérokon éppen lecsós hajdinával körített spenótos haltekercsek gőzölögnek. Az elnök legyint: nem fontos ez, „mi régen is ettük a hajdinát, néhány éve meg újból esszük, amióta divatba jött, ez a lényeg, nem?” – kérdezi a vendéglátóipar József Attilája, aki egész népét tanítja, és nem középiskolás fokon. Ezen a ponton a sajtózsűri tagjai közül többen megszaggatják a ruhájukat, miközben a fejükre hamut hintenek. Én a nekrológomat fogalmazom: „idegenként halt meg a hozzá nem értés mezején, egy nyakkendős köcsögdudával szemközt, arccal a lecsós hajdinakásába borulva”.

Közben csendben sírok, mint egy savba mártott ponty, mert a hallgatók egyébként baromi jó plakátot terveztek a versenyhez, valamint az azt követő szakesthez, és nem mellékesen a fogások is teljesen rendben vannak. A főiskolai uraknak eszébe se jut, hogy a főzőversenyben részt vevő csapatoknak neve legyen. Miután jelezzük, hogy névtelenül nehéz lesz elbírálni az alkotókat, a villás tanár – ez a kövér Buddha, aki szemlátomást túl van már mindenen – újból legyint. Név? Minek az? – mondja, majd közli, hogy a csapatok az általuk készített fogások neveit viselik.

Pontozunk, vitatkozunk, összeáll a díjazottak sora. Szeretnénk gratulálni a nyerteseknek, a Bundás Harcsának, a Rostonsült Fűszeres Harcsafilé Kerti Zöldségekkelnek, az Erdei Gombás Párolt Tejszínes Harcsafilé Fokhagymás Puliszkávalnak, és a Spenótos Gőzölt Harcsatekercs Lecsós Hajdinakásávalnak, de nem lehet, mert nevezett hölgyeket és urakat nem hívják be a terembe, „a gyerekek majd este megkapják a díjakat”. Mondjuk akkor mi már nem leszünk a városban, hogy személyesen gratulálhassunk nekik, de itt szemlátomást legkevésbé a győztes versenyzők a fontosak. A főiskolai urak flottul levezényelték a rendezvényt, most egymás vállát veregetik, „nagyon ügyesek voltatok, Béla bátyám, nem felejtünk el benneteket”. Azt hiszem, én sem.

Címkék

Előző cikk

A demokrácia nevében 2011. december 05. , hétfő 23:09

Következő cikk

Éppen csak megúsztuk 2011. december 31. , szombat 12:35

Hozzászólások

  1. gamma 2011. december 25., 14:00
    Amíg liberális Amerikano-EU-s szemlélet és gyakorlat diktál ebben az oktatásformában is, addig nem lesz változás. A gasztronómiai illemtan, éppen úgy mint a többi, jelen pillanatban a leszálló ágban van és rohamsebességgel közeledik a teljesen primitív bunkóság felé. Sajnos!
  2. Rasdi2 2011. december 24., szombat 13:23
    Nagy kérdés mikor lesz ezen változás. Az iskolák gondolkodásmódot, szemléletet is adnak a kijövő diákoknak. Ezek az "elnagyolások" egy vendéglátóipai oktatási intézmény részéről jelentik a legnagyobb hibát, ahol a vendéglátási ismeretek során terítést (teszem azt halétel esetén halkést), az étrend pontosságát, az ételhez illő italt, meg általában rendezvényszeervezést is tanulniuk kell a diákoknak. Külsősök meghívása esetén pedig a szaktanárok ellenőríznék a diákok munkáját.

    Nagy kérdés, hogy a rendelkezésre álló oktatói karral bármilyen törvényi változás javíthasson az ilyen helyzeten.
  3. bunko_jobbos 2011. december 21., szerda 22:39
    De legalább jó volt a zaba, nem? Ez is valami.

Új hozzászólás írása

Hozzászólás elküldéséhez előbb be kell jelentkeznie!

MNO vezető hírek

Hirdetés
Hirdetés
Időpont
2012
05
23
Megye
Város
Mozi
KERESÉS

Fülbevaló

MNO videók