Az HBO-n napjainkban futó, Alzheimer-kór című sorozat hét ember példájával szemlélteti az agykéreg idegsejtjeinek elhalásával járó betegség jellegzetes tüneteit. A különböző fázisait is, a kezdeti, voltaképpen mulatságos beszédzavaroktól (amelyeknek köszönhetően a vidám dalárdából vidám vaklárma lesz, a hotelszobából letolt gatya) az egyre súlyosbodó memória- és tájékozódási zavarokon át a szellemi és fizikai képességek teljes leépüléséig. Különböző korú és intelligenciájú férfiak és nők hétköznapi példájával igazolja a sorozat azt a félelmet, amelyet korunk népbetegsége, az Alzheimer-kór iránt a még agysorvadásnak ki nem tett amerikai lakosság érez.

Az Egyesült Államokban körülbelül ötmillió Alzheimer-kórban szenvedő embert tartanak nyilván. Ha a kutatóknak továbbra sem sikerül megtalálni e visszafordíthatatlan betegség hatékony kezelési módját, úgy mondják, 2040-re tizen-valahány millió alzheimeresről kell gondoskodnia az amúgy is ingatag amerikai egészségügyi hálózatnak, és ez – általános vélekedés szerint – hatalmas gazdasági csapást jelent az Egyesült Államokra. Mivel pedig az Egyesült Államok vezetői a gazdasági megrázkódtatásoktól a pokol tüzénél is jobban rettegnek, teljes gőzzel folynak a kutatások, hogy végre megtalálják az Alzheimer-kór gyógyszerét.

Az HBO saját gyártású sorozata huszonöt kutatólaboratóriumba látogat el, hogy megtudakolja, hol tart ma a tudomány. A körút végén sok feltételes módban előadott biztató jelről, elméletről és módszerről számolhatnak be a televíziósok. Ugyanakkor azt is „közhírré teszik”, sőt refrénszerűen ismételgetik is, hogy ennek az áldozatát alattomosan birtokba vevő betegségnek a kiváltó oka ismeretlen. Sőt az Alzheimer-kór kialakulása valószínűleg nem is vezethető vissza egyetlen okra. A lelkiismeretes kutatók ezért inkább a folyamat lassításáról beszélnek. De még ők sem igen hangoztatják azt a nyilvánvaló tényt, hogy az Alzheimer-kórban szenvedők elsorvadt homlok- és halántéklebeny-tekervényeit semmilyen szer nem képes pótolni vagy ismét életre kelteni. Maradnak hát a hol lehangolóan óvatosnak, hol pedig túlontúl fantáziadúsnak tűnő tudományos feltevések: a Baxter immunológiai készítménye például javítja a beteg „kognitív, funkcionális és fiziológiás teljesítményét”, a bostoni egyetem kutatói szerint a leptin hormon nagy mennyiségű bevitele szintén csökkentheti az Alzheimer kockázatát... Aztán következnek a beteg életvitelére vonatkozó jó tanácsok.

Svéd kutatók szerint zsírban szegény étrenddel, mások szerint zöld tea, szénsavas üdítők vagy tetemes mennyiségű kávé fogyasztásával elodázható a szellemi hanyatlás. Végül pedig arról kapunk hasznos információkat, hogy mi biztosíthatja a beteg kedélyállapotának javulását. Ez utóbbit kiváltképpen rokonszenvesen részletezi az HBO ismeretterjesztő sorozata. Bemutatja, hogy annak az Alzheimer-kórban szenvedő betegnek, akit időnként visszavisznek korábbi közösségébe, lényegesen javulhat a közérzete. Aztán azt is láthatjuk, miként tudják a kisgyermekek kedvességükkel „kezelni” nagyszüleik emlékezetvesztését, vagy hogy mit tesz az, ha egy hajdan sikeres előadóművész ismét színpadra állhat. A televíziós produkcióban bemutatott intézetek lakóit nemcsak különböző medicinákkal gyógyítják, de „valcerterápiával” is. Sőt a betegágyaknál szövődő „szerelmek” is sokat tehetnek azért, hogy a sunyi kórnak kiszolgáltatott egyének legalább pár órára teljes értékű embernek érezhessék magukat.

Több mint száz éve egy német orvos, a neuropatológus Alois Alzheimer ismertette a világgal e különös nyavalyát, tehát volt rá idő, hogy az emberiség megtalálja a gyógyításának módját. De a komisz XX. században mással volt elfoglalva a világ. Fegyvereket gyártott, tudatmódosító szereket és sok minden mást, ami ártalmára van földi életünknek. Aztán amikor már elképesztő méretekben jelentkezett a felfedezőjéről elnevezett Alzheimer-kór az 1980-as években, eszeveszett tempóban látott munkához a tudósok társadalma. Amit az Alzheimer-kórról ma teljes bizonyossággal tudni lehet, hogy tudniillik e betegség öröklődő jellegű, nem túl rég fedezték fel. És mert az Alzeheimer-kórtól való félelem azóta csak tovább növekedett, remélni lehet, hogy a következő felfedezésre nem kell további nyolcvan-száz esztendőt várni. Komoly érdeme az HBO sorozatának, hogy a jogos reményekre is felhívja a tévénéző sokadalom figyelmét. Meg arra is, hogy a hétköznapi életben miként lehet együtt élni azzal a betegséggel, amit nemcsak felismerni nehéz, de elviselni is. A könnyesen mosolygós amerikai példákat felvonultató HBO-produkció persze csak a „jéghegy” csúcsát mutatja meg, az alzheimeres valóság a képernyőn megjelenőnél sokkal, de sokkal megrázóbb. Nálunk, Magyarországon kiváltképpen, ahol sem az intézményi, sem az anyagi háttér nincs megnyugtatóan biztosítva e hosszú betegségben szenvedők és hozzátartozóik számára. A társadalmi méretű türelem és megértés pedig egyáltalán nem ismeretes minálunk, noha az Alzheimer-kór mifelénk is rettenetesen „hódít”. Egyes állítások szerint minden tizedik, más vélekedések szerint minden ötödik magyarországi lakos e kór tényleges vagy lehetséges áldozata. Talán mert a betegség kiváltó okai közül az egyikben, a feldolgozatlan történelmi traumák tekintetében világelsők vagyunk?

Igaz, a hírek olykor olyan magyar találmányról szólnak, amely egy finom szendvics vagy egy csodaturmix elfogyasztásával is gyógyítani tudja majd az alzheimeres betegeket. De addig is, míg ez a szer a kereskedelmi forgalomban megjelenik, nem ártana mindenkiben tudatosítani, hogy a kusza szavú, emlékezetkihagyásos, tájékozódni és a vizeletét visszatartani képtelen embernek is jár a társadalmi méretű türelem, a segítség, de még a szeretet is. Ha semmi mást, ezt talán elfogadtatja nézőivel a magyar nyelvű tévémozi, az HBO és az ő jó szándékú Alzheimer-sorozata.