A Benkő-féle produkció kérdés nélkül is arra adja meg a választ, hogyan ne kezdjük el keresni a boldogságunkat, s emellett szembemegy mindennel, amit emberi méltóságnak, a másik nem iránti tiszteletnek nevezünk. Persze ez nem a „mester” hibája. Olyan nagy itt a szabadságnak nevezett tobzódás és nyilvános bagzás, oly mértékben szűnt meg bármilyen kontroll is, hogy látszólag semmi gond nincs abból, ha valakik saját magukat alázzák meg jelentős mennyiségű néptömeg előtt. Főleg akkor hatásos a dolog, ha van sírás, sok könny, elmaradhatatlan villantás és persze szinte mindent eltipró verseny. Végül is: mindenkinek joga van ahhoz, hogy hülye legyen.

Miképpen szeretné Benkő még édesebbé tenni öreg napjait, magánügy. Az azonban már a korszellem zabigyereke, hogy ezt a nyilvánossággal is meg akarja osztani, igaz, láttunk már ilyet is. A boldogságra törekvés alapvető emberi akció, ezzel semmi gond. Ugyanakkor tényleg felvetődik a kérdés: a kereskedelmi televíziózás tud-e mélyebbre süllyedni onnan, ahol éppen van. Ásnak persze keményen tovább, s minél mélyebb a gödör, bódultságukban egyre fanatikusabban ásnak még mélyebbre.

A magyar társadalomban amúgy is nagy az izgalom, milliók nem találnak igazodási pontokat, összekuszálódott a mit lehet és a mit nem kettőse. A mindennapi élet része már, hogy embertársaink nem kis része valóban bunkó, agresszív, türelmetlen, pofon jár már akkor is, ha valaki ránéz a másikra. Ha meg a zsúfolt buszon a hullafáradt, enervált nyomorult rálép a makkos cipőre, tényleg kész a baj, és nem kicsi, hanem nagy.

Szilikon, verda és jó sok pénz

A párválasztás sem feltétlenül az emberi értékek mentén folyik már. A kérdés újabban az, hol és mennyi szilikon van, mekkora az autó s persze a havi jövedelem. Mintha nem az értékek, hanem érdekek mentén szövődnének a kapcsolatok. Már ha egyáltalán, hiszen kortünet a rémesen idegesítő „szingli” kifejezéssel emlegetett létmód is.

Tinilányokba „verik bele”, hogy a „pasi” csak akadály, de arra persze jó, hogy megfinanszírozza a szombat esti lázat, vagy elvigye nyaralni innen jó messzire, csodálatos, egzotikus tájakra, ahol türkizkék a tenger, s isteni a koktél. A fiúk pedig már csak az egyszer használatos „eszközt” látják a nőkben, ami egészen elképesztő.

Tessék megnézni az arcokat: önjelölt szupermodellek vagy éppen öntelt suhancok járnak közöttünk.

Főbb gondolatok: mit kellene „feltölteni”, kit kellene „lealázni”.

A „bevállalósak” országa lettünk, ahol mindenki mindent „bevállal”, „bevonz”, és persze a „kisugárzás” is nagyon egyedi. A teljesítmény pedig egy nagy nulla. Erre az általános lelki kiégettségre erősítenek rá a teljesen mindegy, milyen névvel ellátott valóságshow-k. Benkő is csak fogyóeszköz, nem pedig cél.

E sorok írója nagyon hiányolja az úgynevezett „nők jogait védő szervezetek” amúgy máskor igen hangos óbégatását, ugyanis ami negatív sztereotípiát a női nemmel szemben az ilyen műsorok erősítenek, több mint káros, főleg amikor a nemek közötti bizalmatlanság szintje már elviselhetetlen. Nemcsak egy pofon miatt kell felvonulni, hanem a nők méltóságának megőrzéséért is. Ugyanis azt bemutatni ország-világ előtt, hogy a nők gyakorlatilag minden gátlásuktól megszabadulnak annak érdekében, hogy bizonyos célokat elérjenek, károsabb száz pofonnál is. A cél jelen esetben egy pici, kétes értékű hírnév a vesztesek egész garmadájának, majd a szerencsésnek a mennybemenetel a nagy emberrel.

A „nők jogait védő szervezetek” helytelen lapításán az sem változtat, hogy ezek a hölgyek önként mentek bele abba, hogy fél ország lássa, amint vágóhídra szánt állatok mimikájával várják, vajon melyik nap ér véget az álom. A csokorban álló „versengő” hölgyek látványánál kevés szánalmasabb dolog van mostanában. Ez valóban a nyomorultak 15 perce. Volt talán olyan bizonyára jó és hűséges feleségnek való játékos is, aki úgy akart Benkő asszonya lenni, hogy a pasija meg „kint ette a vajas kenyeret”. Mi ez? Közönséges hűtlenség, totális mikrokiüresedés, vagy egyszerűen csak a „benne akarok lenni a tévében” szánalmas kórsága? Megmutatni a „dolgokat” a medencében, talán felkérnek egy fotózásra, s indulhat a karrier, van erre bőven példa: jöhet majd a lemez, a könyv és persze a jó kis műsorok főidőben. Most meg otthon ücsörög vesztesen a tévé előtt, keserűen, talán gyűlölettel telve. Megérte-e, államtitok kategória.

A „Miért vagy ilyen hülye, édes lányom?” kérdésre pedig biztos zúgna a már emlegetett pofon is, sűrű anyázás kíséretében.

Megéri? Megérte?