Tegnapelőtt a Fradi-szurkolók elleni, mozgalmi hadüzenetekkel, egy jelentéktelen botrány miatti kvázi rendkívüli állapot elrendelésével volt tele a sajtó, s éjjel, tegnap tanúi lehettünk, hogy képes felvonulni száz rendőr és egy vízágyú (valamint az elmaradhatatlan gránátvető) öt szurkoló ellen, akik minderről nem tudnak, mert az aluljáróban, a Fradi-sörözőben ücsörögnek. Minek mennének fel, a mérkőzés zárt pályás és szakad „a tél iker fia”, a hó és az eső.

Nem azért a két fillérért, de ráadásul – alig egy nappal az után, hogy Draskovics a didergetőnek szánt kijelentését tette – ha nem is egy didergős hajnalon, de egy igencsak zimankós estén bizony nem a szurkolók, de a rendőrök fagyoskodtak végig több órát, iszonyatos adófizetői költségek elpazarlása árán, úgy, hogy szó szerint még a kóbor kutya se nézett rájuk, százukra mindeközben. Kopogni ezalatt legföllebb ha a pajzsukon koppantgathattak volna a botjaikkal, ahogy szokták volt ezt korábban, de most, ki tudja miért, nem fűlt ehhez sem a foguk. Csak úgy, csöndben dideregtek. Nem tűntek olybá, mint akik be akarnának kopogni valahova.

Mire is mondják, hogy Isten nem ver bottal?

Zajlik megint a jól felépített hadjárat a nép ellenségeivel szemben. Kiindulva valami banális, a Föld bármely szegletében, bármely társadalmában előforduló jelenségből (csapatuk gyenge játékán felháborodott futballszurkolók egy csoportja nemtetszését látványos csetepatéval fejezi ki) a mindenkori baloldali hatalom – mely képtelen felelős kormányzó erővé válni hatalmi gőggel és az ellenzék vélt fenyegetéséből eredő üldözési mániával telt zsarnoki csoportocskából – aránytalan túlreagálással terrorizálja a társadalmat.

A szombati Fradi–Diósgyőr meccs botrányba fúlt ; fulladt már paláverbe színházi előadás, mint Ljubimov avantgarde ízlésű Don Juan-ősbemutatója az Erkel Színházban 1981 októberében, vagy koncert is, mint egyszer a halhatatlan Európa Kiadóé, hiszen ha valamit büdösnek látnak az emberek, hát protestálnak. Miért a hisztériakeltés? Nemhogy halálos áldozat nem volt, mint az emlékezetes Juventus–Liverpool meccsen, de sérülés is leginkább azon a szurkolón esett, akit fejbe csaptak a rendőrök egy gumibottal.

Ehhez képest nemcsak az emberek bezsuppolását Draskovics szerint nem elég intenzíven végző rendőri vezetők ellen indult eljárás, de még arról is hallhattunk, hogy „Fradi-nyomozócsoport” alakult a garázda elemek begyűjtésére. Fradi-nyomozócsoport… Vajon mit tudunk a „Szász Károly megveretése-nyomozócsoport” (Bergman Kigyótojásának hangulatát felidéző jelenet volt: az emberben tudatosult, hogy verőlegényekből álló csoportocskák kezében az ország), a Móri csorbakiköszörülő team, az óbudai bankrabló nyomát bottal ütő akciócsoport tevékenységéről? S vajh’ akad-e ország Európában, ahol egy belügyminiszteri funkciót ellátó politikus (kezdjük azzal, hogy más országoknak van belügyminisztériuma) személyesen foglalkozik azzal, hogy egy csapat szurkolóinak nem tetszett kedvenceik aznap esti produkciója.

Fradi-nyomozócsoport. Vajon nem lenne-e civilizáltabb megoldás, ha a klubok videókamerákkal és saját szervezéssel, a garázdák kitiltásával oldanák meg ezt a problémát? Ahogy Angliában, ahol a huligán emiatt inkább más országokba megy szurkolni. Ehhez persze nem harácsoló, székház-eladogatásra és gyanús ingatlanügyekre játszó szemléletre, hanem civilizált, hosszú távú gondolkodásra lenne szükség a klubok részéről. És mindenekelőtt pénzre. Európa boldogabbik felén – ahová rendre átkerültek már velünk egy kultúrrégióban fekvő társaink a visegrádiaktól a szlovénokig – először is van pénz. De nem azért, mert gazdagabbak: csupán annyi a különbség, hogy a pénzt nem az inaktívak segélyezésére és segélyből élésre történő buzdítására, hanem épeszű beruházásokra, s oktatásra, munkahelyteremtésre költik; mindenekelőtt pedig nem lopják el. A Rémkoppantók (The Tommyknockers, 1987) hősei is így járnak: egy földből kiásott űrhajó hatása alá kerül az egész falu, szigetként kivonva magát a normális élet, sőt a természeti törvények alól.

Mennyivel egyszerűbb persze a lopott, vagy minimum adózatlan holmit az aluljárókban kántálva kínálók igen kiterjedt maffiahálózatának felgöngyölítése helyett ilyen üzeneteket küldeni a társadalomnak, hogy a rendőrök a következő „didergős hajnalokon jó néhány lakásajtón fognak bekopogtatni és invitálják meg hosszabb beszélgetésre azokat, akik ott nem bírtak magukkal”. Hajnalban elhurcolni, bekopogtatni lakásokba... Ismerős kotta, ebből tudnak játszani, hibátlanul. Ha már ezt teszik: mikor kopognak végre a milliós prémiumokat munkavégzés nélkül zsebre tevők, vagy akár a tisztességben megőszült tanárokat az iskolában hajuknál fogva ráncigálók lakásának ajtaján hajnalban?

A komlósjánosok. Így, egybe írva és kis betűvel: ahogy Czakó ír a kiérdemesült, a szórakoztatóiparba vezényelt, tanulságos életpályát befutott verőlegényről a Hetvenhét és fél magyar rémmesében. Leírja, hogy miképpen ücsörgött a színészkirály (gyengébbek kedvéért: Latinovits Zoltán, a nemzet valaha élt egyik legnagyobb színésze) a Fészek klubban, „állástalanokhoz illő borongós magányban”, miközben a függöny szélét neuralgikusan gyűrögető niemand, a „komlósjános” éppen „madársereglet közepén” mesélt a szájtáti fiókáknak. A komlósjános elmondta, hogy az ötvenes években „okos ember becsomagolva tartott szappant, fogkefét, cigit, törülközőt, hogyha jön érte az ávó és csönget… A színészkirály a második csöngetéskor rivaldától eltiltott tekintetét italáról elvonva súlyosan a másik asztal felé fordította. Fölmordult a maga enyhén szájzáras modorában: – De hiszen te csöngettél, komlósjános!”

A félelem elhintése, ha már egy egész garnitúra testületileg, jó képességek híján tehetségtelen és erkölcsi hendikepek következtében alkalmatlan a felelős kormányzásra, kézen fekvő megoldásnak tűnhet. „Kimennék, de mégsem merek, oly félelmetesek a rémkoppantó emberek”. Ám akinek nincs félnivalója, nem feltétlenül ijed meg a rémkoppantóktól.

Bár gőzerővel igyekeznek valami rögeszmés, defetista, hamis történelemszemlélet által elhitetni, hogy ez a nép mindig vesztett és nem voltak hősei, idézzük fel a méltatlanul feledésre ítélt író, Kovács Imre visszaemlékezéseit a máig berendezkedő vörös pártelit regnálásának hajnaláról, a negyvenes évek legvégéről.

Kovács, a Nemzeti Parasztpárt elnökhelyettese többször is határozottan kiállt a megszálló szovjet hatóságok és az ávós pribékhatalom által üldözött Makay Miklós mellett. Makay villájában készültek többen a Horthy-féle fegyverszünet realizálására 1944. október 15-én. A sikertelen kiugrás miatt menekülnie kellett, a németbarát kormány üldözte. Később a beözönlő oroszok azonnal egy NKVD-táborba vágták; Kovács innen szabadította ki először. Az amerikai olajvállalatnál a koalíciós időkben dolgozó Makayra másodszor az ávó szállt rá a koalíciós idők végén, ekkor Kovács ismét személyes védelmébe vette. A parasztpárti irodába hívta be az üldözöttet, s amikor a rendőrkapitány jelentkezett, panaszolva, hogy miért akadályozza a „demokratikus rendőrséget” a koalíció egyik pártjának főtitkára, így válaszolt:

„Nézze barátom, én nem tudom, hogy maga kicsoda, de szeretném megismerni. Arra kérem, jöjjön el hozzám, de hozzon magával egy újságírót, meg egy fotóriportert is, hogy szövegben és képben megerősítsék, amint lerúgom a harmadik emeletről.” Erre Péter Gábor, az ávó vezetője telefonált: „Nem tűrhetem, hogy a rendőreimmel így beszélj!”

„Öregem, ha valami kifogásod van a viselkedésem ellen, gyere el hozzám, de ne egyedül, újságírót és fotóriportert is hozz magaddal, mert téged is megörökítve akarlak lerúgni a harmadik emeletről.” Ugyanezt válaszolta Kovács az őt rövidesen szintén telefonon, üvöltözve megkereső Erdei Ferencnek, aki a párt balszárnyát képviselte. Az esetet követően valamivel magához rendelte Rákosi, hogy személyesen beszéljenek. Nem lettek jó barátok.

A rémkoppantók egyébként ír legendák hősei; így írnak róluk: „körülbelül két láb magas, ősz hajú, de nem torz, a föld alatt élő lények. Pici bányászöltözéket viselnek, és csínyeket követnek el, például bányászok őrizetlenül hagyott szerszámait és ételét lopják el. Nevüket a bánya falán történő koppanásról kapták, ami bányaomlás előtt hallható – valójában a föld és a fadúcok csikorognak mielőtt beszakad. Néhány bányász szerint a rémkoppantók rosszindulatú szellemek, és a kopogás annak a hangja, hogy a falat és a támasztékokat kalapálják, ezzel beomlasztva a bányát. Mások szerint, akik jó szándékú tréfacsinálóknak tekintik őket, a kopogással a rémkoppantók figyelmeztetik a bányászokat a közelgő összeomlás fenyegetésére.”

Az összeomlás veszélyét mindenesetre nélkületek is észleltük, kopogtatók.