Amíg nem volt ismeretes még a konzultációk megkezdésének időpontja sem, naponta dézsából öntötték a holtbiztos horrorisztikus híreket arról, milyen inkvizíciós követelései lesznek majd az IMF-nek, cserébe az elővigyázatossági megállapodásért, amit a következetes ballibi szóhasználatban jelző nélkül hitelként emlegetnek. Amikor kiderült a konkrét időpont, érezhetően megnehezteltek a nemzetközi szervezetre, amiért az könnyelmű módon egy tálból hajlandó cseresznyézni a több mint gyanús, diktatúraépítő jobbközép kabinettel. A középkori kínzásokat prognosztizáló jövendölések inkább még szaporodtak, apokaliptikus méretűvé duzzadtak. Most viszont? Mintha csupán egy cserkészdzsemborira vagy jelentéktelen turisztikai traccspartira érkezett volna pár másodhegedűs a washingtoni illetőségű grémiumtól, olyan csönd, szinte kommunikációs bojkott övezi az IMF-tárgyalások megindulását. Márpedig pusztán ez a körülmény azt üzeni a picit is dörzsölt, a hírek mögé látni képes publikum számára, hogy felháborítóan nyugalmasan, nyárspolgári módon zajlanak a megbeszélések.

Azok az egyeztetések, amelyektől azt várja az ellenzék Jobbiktól LMP-ig, szocialistákig terjedő technikai koalíciós spektruma, hogy alaposan móresre tanítsák a polgári kormányt. De a média bezzeg hangos lenne és munkálódna a sok sajtómunkás, ha a perlekedésnek bárminemű látszata kerekedett volna az eddigiek folyamán. Ha egyetlen feszült, konfúzus szó elhangzott volna a diskurzus alatt, arról már ország-világ értesült volna öles címekkel, a hozzá csatolt galaktikus borongással: vajh, miként akar így megállapodni a krakéler, semmiből sem okuló antidemokratikus kormány, ha nem parírozik mindenben a szuperszakértői teamnek? Mivel azonban az egyértelmű jelek szerint bárányszelídségű, pedánsan harmonikus légkörűek a tárgyalások, nem tudtak mit habosítani a ballibi keverési aktorok. Elég nagy is az elszontyolodottság.

Annyira megkövültek, hogy még álhíreket is elfelejtettek gyártani. Nem így a kitartó MSZP, annak is az egyik legszélsőségesebb és legharagosabb politikusa, Józsa István, aki mindenkit lefasisztáz, ha nem vele azonos platformon van. Az utódpárti düh-terminátor vádját, miszerint csak alibizik a kormány, nem akarja a valutaalappal a megállapodást, még az elvakult baloldali szimpatizánsok sem igen bírják elhinni. (Emlékezhetünk, Józsa volt az, aki legorombított egy riportert a Gyurcsány Ferenc hiányzó diplomamunkáira vonatkozó kérdése miatt, imigyen: „ugyanazt mondja, mint a fasiszták”. Majd megfenyegette: „Szálljanak le Gyurcsányról!”) A pénzpiacok sem igen osztoznak az engesztelhetetlenül, Török Zsolt-i mélységeket megjáróan gyűlölködő frakcióvezető-helyettes lesújtó helyzetértékelésében. A forint régen nem látott magasságokban szárnyal, ami annak a jele, hogy az üzleti körök számára is megnyugtató módon haladnak a tárgyalások.

Pedig a kolerikus, dühkitöréses ellenzék szempontjából tényleg biztatóan indult az egész a hét elején. Mindjárt az euforikus örömöt idézett elő bennük, hogy az IMF-küldöttség duplaannyi időt töltött a Magyar Nemzeti Bank elnökénél, mint a kormányzati szakembereknél. Rögvest örömittas híradások születtek, hogy Varga Mihályékat hamar úgymond elintézték a valutaalaposok – „Egy óra után távozott az IMF Vargától.” Meg olyanok, hogy „Hatvan percig tartott az IMF türelme.” Bezzeg Simor Andrásnál! Ott aztán megadták a módját a csevejnek, kétszer annyit időztek a jegybankgórénál. Ebből is látszik, kit tartanak hitelesnek – sugallták a tudósítások. Persze eljátszhatunk a gondolattal, mi lett volna, ha éppen fordított a helyzet, és nem az MNB-ben ücsörögnek tovább Irina Ivascsenkóék.

Ilyen cikkek jelentek volna meg: Simornál egy óra elég volt az IMF-nek, Vargáékat két órán keresztül izzasztották. Vagy: Nagy a baj Vargáéknál: két óra kellett a bizonyítványmagyarázásra, Simor hatvan perc alatt letudta az értékelést. Esetleg: Makacskodik a kormány, nem akarnak hajlani a jó szóra. Kétszer annyi időt raboltak el az IMF-től az Orbán emberei, mint Simor. Rossz nyelvek szerint amúgy is csehül állhat a balbarát jegybankelnök szénája. Azt is susogják a legrosszmájúbbak, hogy talán kegyvesztetté vált nemzetközi pénzügyi körökben. Hogy miért? Csak amiatt, hogy ismerve Simort, elárasztotta panaszaival az IMF-et. Na mármost ha egy félreérthető szava, torokköszörülése lett volna a valutaalapos delegációnak a kabinetre, azt már köbre emelve kürtölnék a baloldali sajtóban – szakértői kommentárokkal bőségesen megszórva. Miután azonban se híre, se hamva ilyesminek, csak az történhetett, hogy lepattogzódott az IMF szakembereiről Simor panasza – a többi megszokott árulkodással, feljelentéssel együtt.

A hírek szerint meglepődtek a valutaalaposok, milyen régiek a fővárosi villamosok. Ez viszont felvet egy fontos kérdést: kik informálják őket, és hogyan? Vajon mennyi meglepetésben lehet még részük, ha azoknak a véleményére adnak, akik rendszeresen félretájékoztatják őket? Talán végleg eljött az ideje, hogy saját szemüknek és tapasztalataiknak higgyenek, ne pedig a rossz szándékú sutyorgóknak, ha a közlekedésről, az ország pénzügyeiről vagy a magyar nemzet és kormány demokratikus elkötelezettségéről van szó.