2014. augusztus 21., Sámuel, Hajna napja

Jelentések a gardróbból

Evolúciós zsákutca-divat

Karczag Eszter

2012. július 11., szerda 13:50
Saját farkába harap a street style. Magába bonyolódó elmélkedés az utcai divat evolúciójáról, ami hitelesség tekintetében káros, a közstílusra kifejtett hosszútávú hatás azonban mindent jóvá tehet.

A napi öltözék kiválasztásában eddig három elkülönülő szempont volt a meghatározó. A legelső felfogás természetesen az ellenkező nemnek való tetszést állította céljaként, míg a lányok között – a fiúkról ebben a tekintetben nem sokat tudok – egyre gyakoribb lett az egymásnak öltözés, ahogy az utcán is főleg a riválisokat, a konkurenciát esik jól kritikus szemmel végigmérni, nemdebár? Dehogynem. A divat szerelmeseinek – elcsépelt a kifejezés, de mély az érzés – legmodernebb és leginkább függetlennek tűnő elve a „magam örömére öltözöm” lett, ez a szimpatikus és tán őszinte értékeket is sejtető felfogás azonban úgy tűnik, tiszavirág életű hullám volt, legalábbis az online világában.

A divat mai rajongói ugyanis mintha félig-meddig visszaléptek volna az előző kategóriába, azonban ez alkalommal szerencsére egy, a köz számára is hasznosítható módon. Felveszem, lefotózom, megszerkesztem, feltöltöm, megosztom, majd – visszavéve egy kényelmes ruhát – végiglátogatom a többiek oldalait és nekiállok likeolni, hypeolni, kommentelni (nemzetközi szinten elmondható, hogy kizárólag pozitív vélemények, vagy nagyon ritkán építő kritikák jönnek szembe, ami az egészet egy igen kellemes élménnyé teszi, egy csodás, addiktív közösséget építve fel), s jó esetben hatalmas adag inspirációval gazdagodva hajtom le a laptop tetejét. Ami viszont elgondolkodtató, hogy mindez talán csak magáért történik.

Természetesen nem eshetek az átlagosítás hibájába. Ahogy a saját példámból is tudom, outfit fotózás vagy sem, amennyiben nincs ihlet, így is, úgy is fél egy óra megy el reggel a megfelelő ruhadarabok összeválogatásával, még akkor is, ha csak a szemben lévő boltba megyek le. Az viszont az esetek kilencven százalékában sajnos már bizonyos, hogy a street style hiteltelenné vált, hiszen a különböző street fashion oldalakon egytől egyig beállított, (jobb esetben) tetőtől talpig aprólékosan megkomponált műalkotások kapnak helyet. (A rosszabb esetről és az önkritika hiányáról ez a bejegyzés most nem hívatott beszélni, nem akarok a susnyásba keveredni.) Próbálok inkább pozitívan hozzáállni a kérdéshez, és az eredetileg idebiggyesztett okavesztett jelzőt felcserélném az okaváltozottra, de a hiteltelentől akkor sem tudok elvonatkoztatni, hiszen a fotók már nem az utca valódi emberéről, egy elkapott, valós, autentikus pillanatról szólnak, és főleg nem egy olyan öltözékről, amit viselője minden hátsó szándék nélkül állított össze.

Fotók: The Sartorialist

 

Egy kis történelem

A street style fotózás atyjának Bill Cunninghamet tartják, aki még a '70-es évek New York Timesának hasábjain publikálta az utcán elkapott pillanatokat és kereste a megörökített öltözékek közötti összefüggést, a kifutók világán kívül először szemléltetve az adott trendeket a hétköznapok valóságában. A következő nagy lépés természetesen Scott Schuman és a Sartorialist blog volt 2005-ben; Schuman kezdetben egy kis digitális fényképezőgéppel járta az utcákat, a férfidivatra koncentrálva, majd – ahogy a blog nőtt – egy nagyobb géppel kezdte járni a világ azon pontjait, ahol biztos volt benne, hogy divatos nőket és férfiakat talál. Blogja naponta frissül, nyújtva inspirációt mindenkinek, és úgy gondolom, hogy ez az a felület, ami jelen blogbejegyzés központi problematikáját sikeresen elkerülve még ma is hiteles. Természetesen Schuman is célirányosan indul fotózni, nem bízza a véletlenre, és olykor ő is rendez összejöveteleket, amik végül „spontán” fotózásba torkollnak. Az újabb fotókat szemlézve azonban biztató és megnyugtató látni, hogy a Sartorialist igyekszik visszatérni a gyökerekhez. Mindenesetre ilyenkor irigykedve vágyom Milánóba, Párizsba, Barcelonába; ha tényleg ilyen emberek jönnek szembe az utcán, nagyobb (divat)élmény lehet egy városi séta.

A Sartorialist kezdeti hobbiszerűsége azonban a következő lépcsőfokon már egy teljes karrierré vált, és a divatmagazinok is rájöttek az ebben rejlő lehetőségekre. A kereslettel pedig megjött a kínálat is: ma már rengeteg fotós él meg abból, hogy a valódi embereket modellekké átvarázsolva építenek hatalmas adatbázisokat, vagy teljesítenek megbízásokat például a Vogue számára. A Refinery29 oldalán találtam egy kis beszámolót a Street Peeper fotósától, Phil Ohtól, amelyben leírja, hogy is néz ki egy tipikus jelenet a New York Fashion Week alatt:

„Szóval ott vagyok én, Tommy, Bill, Scott, Garance, Nam, Geraldine, Hanneli, Eddie, Vanessa, Candice, Jason, Guerre, Rei, Tamu, Yvan (Rodic a Facehuntertől – a szerk.), Joris, az ő kanadai barátja, Kristin, Vicky, az ír, akitől cigarettát szoktam kapni, a koreai srác, akit kiraboltak Milánóban, Stylesight, Adam, Koo, Wataru, a másik japán srác, ijesztő modelizer (tehát aki csak modelleket szed fel – a szerk.), öreg hátborzongató modelizer, öregebb és hátborzongatóbb modelizer, az ijesztő fogú modelizer, Marcy, Shini, Yu, a hosszú hajú japán Vogue fotósa, Lee, az apró japán hölgy, a másik apró japán hölgy, és a másik másik apró japán hölgy. Ezek csak azok, akik most hirtelen eszembe jutottak.”

A hatalmas fotóstömeg persze bevonzotta a szerepelni vágyó alanyokat is, és megjelent az a szokás, amelyet street style körökben csak páváskodásnak neveznek. Az ambiciózus fashionisták, bloggerek kizárólag azért mászkálnak, pózolnak kitartóan a nemzetközi divathetek helyszíneinek közelében – legtöbbször belépőjegyek nélkül –, hogy néhány fotós végre rájuk fókuszáljon, és viszontláthassák magukat egy nagyobb street fashion oldalon. Ezzel persze látszólag legalább kikerülik a saját magukról készített fotósorozatokat, de azon azért vitatkoznék, hogy melyik változat a cikibb.

Fotók: Vogue, The Sartorialist, The Daily Telegraph, Fashionologie, All The Pretty Birds, Sidewalk is a runway

 

Jelen és jövő

Ezt követően – nem is lehetett volna másként – a nagy divatcégek is meglátták az üzletet a street style-ban, hiszen rájöttek, hogy a közkedvelt bloggerekkel bármit el lehet adni, a reklám sokkal emberközelibb lesz, mintha tökéletesre fotosoppolt plakátokkal, elérhetetlen sztárokkal és modellekkel próbálkoznának. (Erről itt már írtam is.) Az ajándékozás azonban szintén kérdésessé teszi az adott blogger/fotóalany valós stílusosságát, hiszen ruhatárának feléhez különböző cégek jóvoltából, ingyen jutott hozzá, ezáltal meglehetősen fals képet sugározva a tömegeknek. A szívhez közel álló bloggerek hatását pedig sajnos magamon is érzem. Rohantam a Zarába, amikor megjelent egy (a jogsértés miatt később visszavont) póló, amelyen a francia Pandora pózolt, majd a Mangóba, hogy megnézzem, milyen kollekcióval rukkolt elő a Werelse. (Chiara Ferragni, Andy Torres és Carolina Engman együttműködése – mind kedvenc bloggerináim). Annika miatt (aki eddig számomra a legnagyobb inspirációt jelentette az élet minden területén...) zúgtam bele a Disco Pony flittertengerébe, míg a Wish wish wish Carrie-je miatt most minden vágyam egy csodás YSL alapozó. Tökéletes fogyasztó vagyok.

Így végigfuttatva a történéseket, a legnagyobb káros hatásnak talán mégsem a fotók kedvéért való felöltözést, hanem az egyre nagyobb fokú kommercializálódást tekintem, de reménykedem benne, hogy ez a jövőben sem fog mindenkit áthatni, és találni lehet majd olyan platformokat, ahol „őszinte” összeállításokból inspirálódhatunk. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a fenti blogok olvasói mennyit profitálhatnak a közösségben való részvételből, s hogy a több tíz-százezres olvasótábor (s ezáltal az ő ismerőseik, az utcán szembejövő emberek) öltözködési kultúrájára milyen elmondhatatlanul pozitív hatással van a példamutatás.

Remélhetőleg az elkövetkező években itthon is kiemelkedik majd néhány blogger, aki minőségi tartalommal és nem olcsó reklámokkal, illetve PR-cikk másolással akar felérni a nemzetközi színvonalhoz, és – a Street Fashion Budapest kezdeményezéséhez hasonlóan – sokakhoz eljutva változtathat kicsit a város képén, hogy pizsamában a Sartorialistot lapozgatva ne kelljen Párizsba, Firenzébe, Berlinbe vágyódni, de – a cseppnyi stílusgyöngyszemeket felfedezve – elégedetten sétálhassak a saját városomban is.



Annak, akit bővebben is érdekel a téma, javaslom a pávák királynőjével, Anna Dello Russoval készült interjút, amiben feltűnési viszketegségéről vall a japán Vogue olasz főszerkesztője. Annak pedig, aki szívesen olvassa a kisebb-nagyobb szösszeneteket napközben, a Gardrób blog Facebook-oldalát ajánlom szíves likeolásra. És végül, de nem utolsósorban, a jobboldalt található link sávban rengeteg street style blogot találhattok.