„80 a nyugdíj, 60 a rezsi, de küzdjél csak”

Riport

„80 a nyugdíj, 60 a rezsi, de küzdjél csak”

Tompos Ádám

2011. december 21., szerda 16:14

„Tanulsz szociológiát? Ha igen, hát akkor most meglesz egy fél nap alatt az éves gyakorlatod.” Néhány évvel ezelőtt ezt a két mondatot fűzte hozzá annak a máltai szeretetszolgálatos csoportnak a vezetője, amelynek soraiban azóta minden esztendőben, önkéntesként magam is adományt gyűjtök a rászorulók számára. A szociológián akkor már túl voltam, de a kérdés érdekelt: tényleg be lehet lőni a magyar társadalom állapotát kilenc óra alatt, egy peremkerület szupermarketének folyosóján ácsorogva, tartós élelmiszert kérve a betérőktől? Rövid válaszom: itt lehet csak igazán.

Nyomtatás

Csepel, reggel negyed nyolc. Kint még sötét van és nagyon hideg, én épp a Máltai Szeretetszolgálat jelvényét tűzöm a pulóveremre, majd a jellegzetes ezüst kereszttel díszített vörös terítőt rakom rá az asztalunkra. Épp illeszteném össze az adományoknak rendszeresített első kartondobozunkat, mikor egy középkorú házaspár szól oda: tessék, fiatalember. Egyik kezemben a ragasztószalag, másikban egy kés, arcomon (gondolom) a meglepetéssel kevert értetlenkedés, így fordulok meg, de ez a látvány őket nem tántorítja el: ezt maguknak hoztuk, boldog ünnepeket! És ezzel átnyújtanak egy kiló lisztet és ugyanennyi száraztésztát. Megköszönöm, és dobozolok tovább. Rendhagyó módon indul tehát a nap – de nézzük inkább a bevett „üzletmenetet”.

Sör plusz olaj

Mert ugyan ebből az epizódból is lehet tanulni, de felmérni – úgynevezett társadalmi lélekállapotot mármint – csak a szórólapozásból lehet igazán. Pontosabban nem is egyszerű szórólapozás ez, hanem megszólítás, a szó legprofánabb értelmében. „Jó napot kívánok/kezét csókolom/helló, elnézést a zavarásért, a Magyar Máltai Szeretetszolgálattól vagyunk, és rászorulóknak gyűjtünk tartós élelmiszert karácsonyra. Ha bármilyen vásárlással hozzá tudna járulni ehhez, azt nagyon szépen megköszönnénk.” Amennyiben sikerül ezt a szöveget végigmondani, az már siker. Ha pedig kifelé jövet vásárol is adománynak valót, akkor persze tényleg teljes az öröm. Van, aki már előre nyúl a cetliért, és közli, ismerjük, hozunk, sőt nem egy törzsadományozó odalép a dobozokhoz, belenéz és megkérdi: miből állnak rosszul? Megéri őszintén válaszolni: idén egy copfos, szakállas, tagbaszakadt, a szórólapra egyébként ügyet sem vető férfi egy ilyen lelkes törzsadományozó hölgy javaslatára dobott rá egy üveg olajat a hat rekesz sörére.

„Majd az asszony intézi.” Minden évben előforduló alapválasz ez, ahogyan az is gyakran előfordul, hogy karláncos kézzel elütik a szórólapot „de hát én is rászoruló vagyok” felkiáltással, vagy egyszerűen csak felfújt arccal, a szemünk láttára dobják ki adománykérő anyagunkat a szemetesbe. Nem idén hallottuk először azt sem, hogy „miért nem megyünk kunyerálni inkább a Parlament elé?” A kérdésre, jelzem, idén sem várták meg a választ. De mindennél sokkal rosszabbul esik az, amikor úgy kapjuk vissza a papírt, hogy a szemünkbe néznek, félrefordítják a fejüket és annyit mondanak csak: ez most nem megy. Soha nem ússzuk meg, hogy páran ne nézzenek ránk sandán: ugyan hova kerül, hogy „osztódik majd ki” ez a sok minden? Nagycsaládosok, rászorulók, fogyatékos otthonok – soroljuk, hátha meggyőző erejük van.

Kimosott, kivasalt, kinőtt ruhák

Sajnos, idén már a gyanakvóknál is több volt az olyan vásárló, aki már egyenesen arról érdeklődött, hogy szenteste környékén ő hogyan részesülhetne egy itt összegyűjtött csomagból. Sokuk nem is ránk néz, amikor ezeket a kérdéseket megfogalmazza, hanem a már nem üresen tátongó dobozokba. Aztán persze van, hogy egy ilyen beszélgetés is váratlan fordulatot vesz. Minden a fentiek szerint zajlott, amikor egyszer csak az érdeklődő, középkorú nő megszólalt: ő bizony nem megy sehova arról beszélni, hogy szegény, mert ő ezt szégyelli. Higgadtan próbálom meggyőzni, hogy máshogy ez nem fog menni, mire egyszer csak elkezd áradni belőle a szó. „Na de itt vannak a gyereknek a kinőtt ruhái. Azokra én vigyázok, megbecsülöm. Kimosom és kivasalva teszem el. Azokkal mit csináljak?” Ugyanez az útja – mondom –, a csepeli családsegítőhöz kell elvinni. „Na jól van” – közli, és elmegy.

Meglepően hangzik, de a legtöbb adományt bizony a nyugdíjasoknak köszönhetjük. Persze a megszólítást ők is néha elutasítóan fogadják („80 a nyugdíj, 60 a rezsi, de küzdjél csak” – reagált szellemesen a megszólításra önkénteskollégámnak egyikük), de a többségük végighallgat minket és hoz is valamit. Szó szerint szégyenkezve egy kiló lisztet vagy cukrot (szlovákot, naná – gyakorlatilag csak azt lehet kapni), vagy vidáman és hangsúlyozva, hogy mennyire boldog, hogy abban a szerencsés helyzetben van, hogy adhat, hát odatol egy egész bevásárlókosárnyi mindenfélét. És hogy ne legyen ennyire egyszerű: előfordul mindennek az ellenkezője is. Tavaly például egy néni szabályosan elsírta magát, mert elfelejtett gyertyát hozni, pedig hát az a legszebb az egész ünnepben. Hiába győzködtük, hogy ezért ne legyen szomorú, mégiscsak odagurított nekünk egy fél háztartást – ő kérlelhetetlen volt. Mivel a hosszú sort nem akarta még egyszer kiállni, hazament a saját gyertyájáért, azt adta nekünk. Illetve a rászorulóknak.

Csepel, délután öt óra. Már sötét van és még mindig nagyon hideg. A hétvégi nagybevásárlások hullámát meglovagolva összegyűjtöttünk 38 doboz adományt, ami nagyon szép szám. És ebben a 38 dobozban tényleg benne van 2011 Magyarországa.