A bennünk lévő táj és a vámpírfogak

Könyvek

A bennünk lévő táj és a vámpírfogak

Toroczkay András
Forrás: Helikon
2012. június 20., szerda 16:14

A Ragyogás ideje című könyvben Végh Attila költő filozófiai esszéit gyűjtötte össze

Nyomtatás

Végh Attila egy nemrég 50. születésnapját ünneplő József Attila-díjas költő, de emellett publicista, fotós, aki a debreceni egyetemen filozófia szakot végzett, de a gödöllői agrártudományi egyetemen is szerzett diplomát. És érdemes rá figyelni. Azzal a fegyelemmel, ahogy ő figyel önmagára, költő-rokonaira, a létezésre, a művészetre vagy a tájra.

– Tévedhetetlen vagyok – kezdi egyik írását a szerző, majd folytatja: – Soha nincs lelkiismeret-furdalásom. Az annak van, aki egy cselekedetét „utólag cserbenhagyja” (Nietzsche), aki tehát, amikor cselekedett, nem volt a legmélyebben önmaga, mert gyáva volt ahhoz, hogy tettébe, tekintet nélkül a következményekre, teljes „önszélességgel” beleálljon.

A folytatás hasonlóan erős. Megtudjuk belőle, hogy a szerző miért démon inkább, mint ember. Ezen a szuggesztív erejű, férfiasan komoly hangon, ellentmondást, vitát nem, de figyelmet annál inkább igénylő, és azt mindig megháláló érveléseket, gondolatfutamokat olvashat, aki kézbe veszi a Helikon Kiadó által megjelentetett kötetet.

A nyelv, amin ezek az írások születtek, mivel Végh talán elsősorban költő, műgonddal megmunkált, ugyanakkor legtöbbször tárcanovellákat megszégyenítően olvasmányos. Akkor is, mikor a Mechwart téri gyerekkor egykori helyszíneiről, például a Papkert árnyairól beszél, vagy a Pif francia gyermekújságról és a vámpírfogakról, illetve a hajdani Balatonmáriafürdő-élményéről, akkor is, mikor a minden különösebb ok nélkül gyűlölt csőszről, és akkor is, mikor az erdőjárásról, vagy a tájról.

A tájról, ami bennünk van. A tájról, amely szerinte: „Érzelmi egység, amely több, mélyebb, bensőbb, mint a hegyek, fák, vizek és élőlények összessége.”

Végh Attila jó filozófushoz és költőhöz méltón nem kerül meg semmilyen „rázós témát”. Egy felolvasáson, saját versei után bekövetkező csendet éppolyan fegyelemmel szedi szét, mint ahogy magáról az Éjről, minden létező ősanyjáról, a mákvirág-koszorús Nüxről értekezik szinte borgesi alapossággal.

Egy helyütt nem épp vidám képet festve ír a fiatalságról, és általában az emberiség sorsáról. „Az idő végén élünk. Nem kell sorolni az általános szellemi-környezeti- gazdasági-morális válság jeleit, mindenki tisztában van velük. A mai fiatalok állítólag nihilisták, nem érdekli őket semmi, egyre butábbak.” És még ha nem is értünk egyet minden szavával, a türelmes olvasás meghozza gyümölcsét, ugyanis bármi is a téma, az alapfelvetés, Végh mindig visszakanyarodik a filozófiához, és azon belül is – nem meglepő módon – a görögökhöz. És képes úgy beleszőni mindenbe műveltségét, a régiek tudását, hogy a szövegek nem vállnak tőle olvashatatlanná, sőt. A mai fiataloktól például képes eljutni Ókeánoszhoz, hiszen a nagy végítélet előtt érdemes megtudni, mi az amibe belepusztulunk és az ókor embere számára a világ kezdetén és végén ugyanaz az őselem hullámzott: a víz.

Legyen szó egy másik költő, Győrffy Ákos verseinek „páfránybeszédéről”, vagy a Kárpáti Tamás festményeiből áradó fényről, vagy egy másik költőtárs, Vasadi Péter két, egymástól harminc év távolságra felvett portréfotóinak tekintetéről, mindig újra és újra visszatér a görögökhöz. Eroszhoz, Orpheuszhoz, Oidipuszhoz és a másokhoz.

Főleg éjféltájt, mikor elveszve bolyongunk „a végtelenség egyszemélyes útvesztőjében”, beleolvasva a Ragyogás idejébe, kedvet kapunk, hogy vele tartsunk gondolatai közt cserkelő útjain.

Címkék

Helikon, Végh Attila, esszék, A ragyogás ideje