A póráz két vége

Könyvek

A póráz két vége

Toroczkay András
Forrás: Helikon
2012. június 17., 16:36

Márai Sándor Csutora című regénye hosszú idő után újra megjelent

Nyomtatás

A csutora szó kulacsot jelent, és 1932-től egy regény főhősét is. Egy olyan regény főhősét, amely már első oldalain óvatosságra inti olvasóját: Cave canem! (A latin felirat magyarul: „Vigyázat, kutya!”) A regényt Márai Sándor írta, és – mint az ennyiből már talán ki is derült – vérbeli kutyás regény.

Azonban nem lenne Márai Márai, ha pusztán egy átlagos kutya mindennapjait beszélné el, az állat ügyes-bajos dolgain rendre elérzékenyülve. Ugyan a Helikon Kiadó gondozásában nemrég újra megjelent mű meglehetősen akkurátusan szól a címszereplő ügyes-bajos dolgairól is. Kezdve onnan, hogy a gazdája – aki mint „az úr” szerepel – egy karácsonyi estén ajándék gyanánt feleségének, vagyis „a hölgynek”, megvásárolja a snorrkát (ahogy a család tolvajnyelvén a jelentéktelen ajándékot hívják), egészen a váratlan végkifejletig szó van itt az eb szobatisztaságáról, sétáltatásról, a külvilággal történő barátkozásáról, furcsa ismerőseiről, gazdáját lenyűgöző ösztöneiről, étrendjéről, búvóhelyeiről és kellemetlen betegségeiről. De a Csutora nem lenne igazán érdekes, ha pusztán erről szólna. Elsősorban nem is erről szól, hanem gazdájáról, az úrról.

Az úrról, vagyis a regényíró, újságíró elbeszélőjéről, akit különösebb gond nélkül azonosíthatunk be Márai Sándorként, Csutora gazdájáról, aki az állatot nézve, ír, gondolkodik a világról. „Úgy kell leírnom, gondolja, részvét és indulat nélkül, mint mindent, amit a világban láttam, mint egy bírót, nőt, papot, vagy katonát.”

Csutora kapcsán olyan történelmi pillanatban, mikor az embernek is kutyasora van, Márai az emberről, az emberi kapcsolatokról beszél, bárhogy is tépelődik az elbeszélő az első fejezetben, miszerint talán kötelességmulasztás kutyáról írni, hiszen annyi sürgős, halaszthatatlan mondanivaló lenne az emberrel kapcsolatban.

Az emberi kapcsolatokról fanyar, néhol fekete, de sziporkázó humorral ír. „Látogatók érkeznek, akiket megugat. A látogatók udvarias leereszkedéssel üdvözlik a kiskutyát, rögtön faja, neme s lehetőleg vallása után érdeklődnek részletesen, ahogy ez már szokás egy világban, ahol rögeszmék és előítéletek szabják meg minden élőlény társadalmi helyzetét” – írja, mikor az úr munkahelyén, a szerkesztőségben a négyhetes Csutora találkozik újdonsült gazdája kollégáival. Vagy máshol a szabadságvágyról, a létezésbe vetett emberről, Magyarország sorsáról és a társadalmi osztályokról beszél például egy póráz kapcsán. Vagy arról, hogy hogyan szeretünk meg egy másik létezőt, hogyan barátkozunk meg ezzel az új szereppel, hogy szeretünk valakit, és hogy ennek a szeretetnek mindig van ellenpólusa is. Hiszen „a világi élet mindig annyi is, mint mások ellen élni, különösen, ha fokozott buzgalommal kezdünk el élni valakiért”. Az elbeszélő író Csutora szemével, az ő életén keresztül ismeri meg, fedezi fel újra a világot és Csutorán keresztül csalódik benne újra. Mert általában a kapcsolatok kialakulásáról és felbomlásáról ír Márai, mikor a sötétkék szemű, hideg orrú „szőralakulat” barátságairól, sértődéseiről, sértéseiről számol be nekünk.

Még nem esett szó a regény tucatnyi bravúrosan felrajzolt mellékszereplőjéről, a budapesti Krisztina-negyed polgárairól. Például Terézről, az elvárosiasodott cselédről, aki leginkább igyekszik megnevelni a jövevényt, sors- és játszótársát, vagy a pincében tanyázó bolond asztalosról, Telkesről, illetve a hasonlóan bolond házmesterről, Zsombolyáról, akik úgy gyűlölik egymást, ahogy csak két bolond képes gyűlölni a másikat. De Csutora ősellenségéről, a névtelen verébről, illetve a hathónapos, angol bull-terrierről se feledkezzünk meg, aki az úr lakásának parkettáját egy angol lord pontosságával, dramaturgiai szempontból a legmegfelelőbb helyen hányja össze.

Persze sok egyébről lehetne beszélni Márai egyik legsikerültebb írása kapcsán. Például, hogy mi köze van Csutorának Márai Sándor Mezei Máriával folytatott viszonyához, amelyet Szigethy Gábor írt meg a Helikon Kiadó egy másik gyönyörű könyvében…

Csutora története nem idilli, de szép és szívmelengető, és ne lepődjünk meg, ha a végén netán elsírjuk magunkat. Azt jelenti, van lelkünk.

Címkék

regény, Márai Sándor, Helikon, Csutora