A robbantgató költő

Könyvek

A robbantgató költő

Toroczkay András
Forrás: Helikon
2012. július 23., hétfő 12:10

Beszélgetés Lackfi Jánossal

Nyomtatás

Költő, író, műfordító, tanár, Nyugat-kutató, fotós – hogy csak a fontosabbakat említsem. Szülei mindketten József Attila-díjas költők, Oláh János és Mezey Mária, akárcsak ő maga. Öt gyermek apja. Nemrég jelent meg prózákat, esszéket, tanulmányokat tartalmazó kötete, a Csak úszóknak a Helikon Kiadó gondozásában. Ennek kapcsán kérdeztük.

Mik a visszajelzések? Vagy már az visszajelzés, hogy megjelent?

– Ahhoz képest, hogy esszékötet, ráadásul eléggé tömzsi, s ennek megfelelően olcsónak se mondható, a Könyvhéten elég jól fogyott. Akik pedig visszajeleztek, szerencsére igazolták azt a szerkesztői húzást, miszerint nem „vegytiszta” kritika-kötetet és nem is naplóbejegyzéseket adtam közre, hanem a kettőt megpróbáltam egységbe kovácsolni. Van, aki azt mondta, elalvás előtt „bevesz” egy-egy rövid írást, és máris jobban érzi magát. Más azt emelte ki, mennyire örült volna, ha kamaszként úgy beszélnek neki Adyról, Aranyról, Csokonairól, ahogyan én közelítem meg a hajdani nagyokat ebben a könyvben. Biztos vannak, persze, akik cifrákat gondolnak rólam és a könyvről, de ők vagy nem vették meg vagy megtartják a véleményüket maguknak.

Olvasva a kötetet olyan érzésem volt, mintha megint az egyetemen hallgatnálak.

– Akkor ez tanárbetegség, jóllehet, nem szándékozom íróként kioktatni, papolni. Igaz, a katedrán is az a célom, hogy jól elbeszélgessünk számomra fontos dolgokról. Meg hát a világ is egyetem. Világegyetem. Valóban nem érzek éles határvonalat irodalom és élet, iskola és valóság között. Ha az életben semmit nem tanulunk, baj. Ha az irodalom élettelen, az is. Hát még ha az iskola falait elhagyja az élet… Formalinban ázó diákok, gombostűvel átszúrva, uhh! Könnyen lehet, hogy ugyanattól tartok tanárként, mint íróként: a pusztító unalomtól és a szakszerűségnek álcázott terméketlenségtől.

Nagyon eltalált a borító (hévízben pezsgőfürdőző néniket ábrázoló festmény) és a cím (csak úszóknak).

– A címmel már ki is jelöltem a célközönséget: egész bizonyosan több millió ember tud úszni Magyarországon. Persze mentőmellénnyel, úszógumival sem tilos… A „Csak úszóknak!” elejéről hiányzik a „mélyvíz”, de persze nyilvánvalóan oda tartozik. Nem mintha gondolataimat önhitten olyan feneketlenül mélyeknek vélném. Dehogy! Világunk mélyül hihetetlenül minden percben. „Gépjárművezető-igazolványok kiadása” – csendül a hivatali hexameter, és máris Homérosznál járunk. A graffitikat szemlélve pedig a barlangrajzoknál vagy a teremtés első pillanatánál, amikor a kisgyerek tollat vesz kézbe… Kiss Márta képeinek naiv finomságát, szuggesztív színességét és bumfordi prózaiságát nagyon szeretem, tárlatát nemrég megtisztelő módon én nyithattam meg, és már több kötetem borítóját díszítik félreismerhetetlen figurái.

Szüleid kinéztek volna, ha író létedre nem leszel József Attila-díjas? Gyermekeiden mekkora presszió e tekintetben?

– A díj fontos visszajelzés, de persze elvárás nem volt ez irányban. A zötyögős, faramuci irodalmi pályától is féltettek. Fiam normális műszaki ember lesz, villamosmérnök, őt nem fenyegetik a líra rémei. Négy lányom közt akad egy-két jó tollú, és bár nem szorgalmazom, hogy errefelé orientálódjanak, ez sem kizárható. Nagy örömmel, izgalommal szemlélném, hogyan küzdik ki saját útjukat, ha úgy alakul. De persze zseniképzőt nem nyitok, nem akarom Polgár-apuka módjára bárkinek elvenni a gyerekkorát. Margit és Johanna ugyanolyan jól rajzol vagy énekel, mint ír. Nem én döntök sorsuk felől, hanem az érdeklődésük, a tehetségük.

Nem sorolom fel, mennyiféle irodalommal kapcsolatos dolgot csinálsz, ami mellett több gyermeket nevelsz sikerrel, focizol, építkezel, műsort vezetsz, fotózol. Mi a véleményed a klónozásról?

– Időnként el tudnék képzelni egy klónt, aki adminisztrál helyettem, míg én barkácsolok, pályázatot zsűriz, míg én a feleségemet ölelgetem, kisdiákok előtt bohóckodik, míg én a teraszomon, a Magyar Tengernek keresztelt bordó szőlőskád vizében áztatom magamat a napon. Aztán Dolly-birka alkalmazása helyett inkább lassítottam a tempón, és most, nyáron nagyjából jut időm mindenre, ami fontos. A haknizásból persze vissza kellett venni, hiszen 2011–2012-ben körülbelül 180 fellépésen próbáltam átadni az irodalom örömét kicsiknek-nagyoknak. Ez hatvanfős átlagnézőszámmal (ami alacsony becslés, lévén szó sokszor akár 300-400 fős koncertekről vagy iskolányi diáktömegről) több mint tízezer fő, úgyhogy nem szégyenkezem.

Amikor kézhez kaptam a kötetet, meglepett a vaskossága, de mikor elkezdtem olvasni a metrón, rájöttem, nincs rajta felesleg, ez ekkora, a Csak úszóknak! a könnyed és csak látszólag könnyed írások kolosszusa és akkor már hálás voltam a terjedelméért. Persze ez a könnyedség nem biztos hogy a legjobb szó, mert nem súlytalan a kötet, ha a klasszikusainkról szóló tanulmányokra gondolok, vagy a pályatársakat elemző írásokra. De van itt például fajsúlyos filmesszé is, szó van borászatról is, kapitalizmusról, hitről, stb. szóval művészetekről és világról. És nem szabad elfeledkezni a kreatív írás kurzusról sem. Mennyire szempont az átlagolvasó, mikor írsz? A könnyedségbe bugyolált súly szándékos?

– Mindig nagy kedvencem volt Kosztolányi dala Esti Kornélról: „Tudjuk mi rég, mily könnyű / mit mondanak nehéznek, / és mily nehéz a könnyű, / mit a medvék lenéznek.” Ezért írok emberhamburgerről, fosógépről, a költőben lakó baromarcról, akrobatikus párosodásról, Arany János pipájáról, Csokonai anyaszült meztelen kedveséről. Hiszem, hogy egy jól eltalált anekdota, metafora vagy akár olcsó vicc is közel vihet életünk lényeges dolgaihoz, ha kellő áhítattal építjük be az esszébe. A mohából készített traktor, a szemüveglencsékből összerótt csillár vagy a macskakövön talált protézis a maga robbanékony költőiségében többet mond a világról, mint holmi túlontúl dagályos bölcselkedés.

A kötet végén van egy mini prózasorozat, egy-egy szín nevéből cím lett és hozzá rövid novella társul, amelyben felbukkan maga a szín is. Például a Rózsaszínnél egy disznóölésről van szó és a hajnali ég pírjáról, a Barnánál vadászkutyáról, a Feketénél egy lyukba esett emberről, és maffiózók sötétített ablaküvegű kocsijairól. Kedvencem a Zöld. Egyfelől már most szeretném, ha további színekkel bővülne. (Ajánlom figyelmedbe ezt a honlapot akár csak olvasgatásra is, ha esetleg nem ismernéd. Gyönyörű árnyalatnevek vannak itt összegyűjtve. http://www.szintan.hu/keret.htm) Másfelől a kérdésem, hogy előbb volt a koncepció, utána vadásztad a neveket, vagy ezek már meglévő kisprózák, amikben felfedezted a közös szálat?

– A történetek és a színek egymástól függetlenül úszkáltak a fejemben, akár egy elárasztott pincében a Golden-almák, én pedig a Liget folyóirat blogján próbáltam őket összehozni egymással. Sokszor a színek koncepciója miatt halásztam elő egy rég elfelejtett sztorit (például a háza alatt lila vegyszertavat rejtegető farmerfestő kisiparosét), máskor például egy velem együtt focizó zsámbéki autószerelő mesélt gyerekkori Karácsonyáról, én pedig sebtében átitattam a történetet az első arra járó színnel…

Végezetül: várható még együttműködés Lovasi Andrással, vagy más Hangzó Helikonos projekt?

– A mai napig koncertezünk aranylemezünkkel, nemsokára például Kapolcson, a Kaláka Versudvarban lépünk föl, ahol tíz napig amúgy is házigazdaként tevékenykedem, naponta versműhelyt vezetek, költőkkel beszélgetek a színpadon, no meg lesz lírai látványpékség, azaz nyilvános improvizáció is. Sebő, Szélkiáltó, Ferenczi, Szalóki, Kányádi, Varró Dani, Tóth Krisztina, Galkó, Rátóti, Mácsai… Tovább is van, mondjam még?

Címkék

Lackfi János, Helikon Kiadó, Csak úszóknak, esszék