József Attila és Jackie Chan találkozása a medencében

Könyvek

József Attila és Jackie Chan találkozása a medencében

Toroczkay András
Forrás: Helikon
2012. június 08., péntek 11:41

Lackfi János Csak úszóknak!

Nyomtatás

Ha valaki azt várja Lackfi János vaskos esszékötetétől, hogy ólom-súlyú szavakkal megírt, alig érthető, talán csak kardigános irodalomtudósok, szomorú esztéták vagy rosszul látó filozófusok által megfejthető, száraz, hervasztó, humortalan írásokat fog majd benne találni, akkor róla két dolog mondható el. Az egyik, hogy ha kezébe veszi ezt a könyvet, csalódni fog (de ennek örülni kell).
A másik, ami fentiek alapján majdnem biztosra vehető, hogy valószínűleg nem ismeri Lackfi Jánost. Szerencsére ilyen emberből egyre kevesebb van. A fiatal író, aki nemcsak költő, de műfordító, Nyugat-kutató, tanár, műsorvezető, sőt fotósnak sem utolsó, meg is érdemli a figyelmet, és azokat a díjakat, amelyek felsorolásától most eltekintenénk. Hogy ennyi minden mellett, hogy marad ideje öt gyermek nevelésére is, az irodalomtörténetünk rejtélye.

Hogy az olvasónak miért nem fognak beigazolódni félelmei? Mert Lackfi vérbeli előadó, vagy ripacs is, ha a helyzet úgy kívánja. Ő mondja: „Egyetemi diákjaim színe előtt a tényálladék érzékletessé tétele érdekében hajlamos vagyok operista pózba vágni magamat, és belebőgni a terem csendjébe az „O, sole miót”, vagy éppen szenvedélyesen elvonyítani, hogy „olvaszd fel jééégszíívemet”, netán a giccs túlpartját is érintve trash metal-hörgésbe csapni át: „megööltem anyámaaat, rohadnak fogaiii, véres genny csorog a sebébőőől.” Ha úgy adja a helyzet, reprodukálom a siratóasszonyok jajgató-kántáló, végtelenített népi litániáit, intonálok zsoltárt vagy gregorián dallamot, aztán bedobok egy óvódás viccet, előadom a Terminátort vagy a Jedi-harcost, Pista bácsit a pincesorról, lazacsávót a gördeszka mellől (külön műgondot fordítok szleng-gyűjteményemre), vagy éppen az alanyi szerelmes selypegő zöngeményeit: „Ugye, szeretsz engem, Gizi? Ez az érzés olyan izgi!” Tudok fennkölten Shakespeare-t idézni, de Kálnoky paródiájából is, folyékonyan: „fenség, a franc föld künyső parlatán elhalt a hadvasak zadorlata”, vannak raktáron bedobható nyelvtörőim, mint a színész ismerősöket is próbára tevő „csúcs sztreccs stucc-cucc”, és mindezt a kétes értékű választékot olykor vonagló swingmozgásokkal, pár kezdetleges, Michael Jackson-féle Moonwalk-lépéssel vagy éppen egy toppantós néptáncfigurával fűszerezem.”

De – mint az az idézetből is látszik – az a fajta, akinek exhibicionizmusához tudás, friss gondolatok társulnak. Valahogy így képzelnénk Kosztolányit mint stand-up komikust. Például Lackfi szerint minden focimeccs egyúttal katedrális is: felívelések, fejesek, kapuskirúgások alkotta, levegőből kifaragott, láthatatlan boltozatrendszer. Majd pár sorral lejjebb már arról ír, milyen szép rímes hexametert hallott az egyik kommentátortól: „Rúgja előre, de nincs ott ember, bár Dani Alves küzd becsülettel.”

A többi írás is sokszor hasonlóan földi halandók számára is izgalmas témákról szól. Többek közt amerikai tévéműsorról, urológusnál tett adventi látogatásról vagy a nagyvárosban velünk élő vadakról. És sokszor fennkölt dolgokról, például a tizennyolc évesen megtalált hitéről beszél közvetlen hangon, artisztikus pózok nélkül. Nem meglepő, de minden téma kapcsán előkerül a költészet, az irodalom. Például mikor azt látja, hogy egy pincérnő fekete táblára írja az aznapi menüt („Gulyásleves csipetkével 940 forint”) máris az „Itt van az ősz, itt van újra” hibátlan sorformájáról beszél. És akkor sem tud elszállni, elvesztve olvasója figyelmét, mikor klasszikusokkal foglalkozik. Arany János versből való kikacsintásairól elmélkedik,

A szent és a profán tehát békében megfér egymással Lackfinál. Janus Pannoniusról, Petőfiről, Adyról, Babitsról, Somlyó Zoltánról, Kosztolányiról sem a középiskolás bálványimádás hangján, hanem nagyjaink verseinek őszinte, pontos elemzésével lep meg, épp ezzel választva el, mi a szent és mi a profán bennük. József Attilát is csak Lackfi képes az akciósztár Jackie Chanhoz hasonlítani úgy, hogy arra a költő egyik legnagyobb kutatója, Tverdota György is – felteszem – elmosolyogja magát.

Lackfi olyan mester, aki hisz abban, és ennek ékes bizonyítéka a piliscsabai egyetemen tartott kreatívírás-kurzusa, hogy a költészet tanítható. Mint az asztalosmesterségnek van megtanulható része, szakmai fortélyai, úgy lehet és kell is szerinte szöszölni a versekkel, bütykölni őket akkor is, mikor írjuk őket és akkor is, mikor olvassuk.
Jó olvasni, mikor kortársairól (Utassy Józseftől és Oravecz Imrétől kezdve Jónás Tamáson, Szabó T. Annán, Filip Tamáson, Székács Eszteren, Imreh Andráson, Ács Józsefen át Győrffy Ákosig terjed a skála) ír, akiket értő, szeretettel teli figyelemmel néz.

A Helikon Kiadó jóvoltából megjelent Csak úszóknak! olyan válogatás, amellyel nem tévedhet az ember, ha ajándékba szánjuk, vagy saját használatra vesszük meg. Olyan, mint házibulin Beatles-dalra táncolni.

Címkék

könyvek, Lackfi János, Csak úszóknak, esszék