Végenincs történetek

Könyvek

Végenincs történetek

Toroczkay András
Forrás: Helikon
2012. május 14., hétfő 10:05

A Kortárs folyóirat estjének vendége Szigethy Gábor volt

Nyomtatás

Szigethy Gábort nem kell bemutatni a Helikon Kiadó olvasóinak, akik talán elsősorban mint a legutóbb megjelent, nagy sikerű Mezei-Márai Szerelem szerzőjét ismerik őt, vagy mint a Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán legendás szerelméről szóló Álomszínészpár című kötet íróját.

Az írás azonban csak egy a sok dolog közül, amivel ez a – saját szavával szólva – kíváncsi ember foglalkozik. Színháztörténész, rendező, lapot szerkeszt, múzeumot igazgat (a Ruttkai Éva emlékszobát). És tanít is, csakúgy mint egykori tanítványa, Thímár Attila irodalomtörténész, akivel az író a Hadik kávéházban beszélgetett.

A jó hangulatú esten az amúgy sem túlságosan exhibicionista kérdező tulajdonképpen két-három kérdést tett fel, utána kényelmesen hátradőlt.

Szigethy született mesélő, áradtak belőle a történetek a kávézóban összegyűlt hallgatóság legnagyobb örömére. Történetei mindig a múltról szólnak, a feljegyzésekből, szállodai számlákból, levelezésekből, vagy épp besúgói jelentésekből rekonstruálható valóságunkról. Szigethy sokszor idézett, kedvenc mondatai Pilinszky Jánostól: „Múltunk a mi legfőbb reményünk. Mivel paradox módon igazában csak az megváltható, ami megváltozhatatlan.”

Az esten először a Kortárs folyóiratban tizenkét éve futó cikksorozatairól beszélt, amelyek egyikében a Márai Sándor és Mezei Mária szerelméről szóló könyv fejezetei is megjelentek. Szóba kerül aztán, hogyan sodródott a rendszerváltáskor a politikába, hiszen úgy érezte „valamit tenni kell”, aztán a politikai karriertől való elhatárolódása a politikusi ambíciók hiányában. Szigethynek hiába ajánlottak ugyanis miniszteri, államtitkári pozíciókat, színházigazgatói állást, tudja magáról, hogy – mint mondta – „hisztis alkat”, vagyis nem kerüli a konfliktusokat. Majd az irodalomtörténész „szerelmére”, a színházra terelődött a szó. Szigethy szerint az a különbség a régi színház és a mostani közt, hogy manapság elfelejtik: a színház az emberekről szól, emberek közt zajló konfliktusokról, míg manapság „rendezői koncepciók uralkodnak”, a színészek biodíszletek, és a rendezők ugyan okosan el tudják mondani, mit szerettek volna megrendezni a nézőknek, csak régebben ez szükségtelen volt.

Az est végén a közönség érdeklődésére Szigethy mesélt a Mezei–Márai szerelemről is, amely könyvet a szerző – mint megtudtuk – feleségének köszönhet, aki szobafogságra ítélte őt, hogy húsz év kutatás után megírja ezt a furcsa kapcsolatot az ünnepelt színésznő, Mezei Mária és a – nem mellesleg nős – sztáríró Márai Sándor közt. Miután Szigethy befejezte a könyvet, és az megjelent, nem sokkal utána talált valamit, ami egész addig rejtve maradt előtte. Mezei ugyanis naplójában ír egy Krúdy-t idéző találkahelyről, az „Óbudai Hajókormányosok Temetkezési Egyletének különszobájáról”. Hogy mi is ez, arról Szigethynek fogalma sem volt, míg kezébe nem került egy újságcikk, amelyben Mezei arról ír, hogy hol volt igazán boldog. Ez a hely egy óbudai kis kocsma, ahol a kapu alatt van egy márványtábla, melyen az írás: Az óbudai gőzhajó-kormányosok temetkezési egyesületének helyisége.

A hallgatóságot az egykori tanítvány, Thímár ezt követően kedvesen „óva inti”, nehogy további kérdéseket tegyen fel az irodalomtörténésznek, mivel érdekfeszítő válaszait aztán muszáj lenne meghallgatnia. És akkor most is ott ülnénk.

Címkék

Márai Sándor, Hadik kávéház, Mezei Mária, Szigethy Gábor, Thímár Attila