Minden porcikájukkal részét képezik a társadalomnak

Dominka Ede Harald

2017. március 11., szombat 18:45, frissítve: szombat 23:05

 
123RF
 

Világirodalmat olvasni olyan, mint külföldre utazni, ahol ha körültekintőek vagyunk, kuriózumban lehet részünk. Ha ilyet szeretnénk, bátran bízhatjuk magunkat a japán-angol regényíróra, Kazuo Ishiguróra. Sokak kedvelhetik A főkomornyik szabadsága című regényéből, Anthony Hopkins szereplésével készült film – Napok romjai – alapján is. Noha Az eltemetett óriás a legújabb regénye, melyben az emlékezés áll a középpontban, ugyancsak az emlékezés miatt érdekes az Európa Könyvkiadó által szintén tavaly megjelentetett másik könyv. A Ne engedj el… immár harmadjára került a könyvesboltokba 2006 és 2011 után. Az évszámok ritmusára nézve, ha ez a történet öt évig nem engedi el olvasója emlékezetét, az igencsak erőteljességre utal. Ugyanaz illik rá, mint amit Kosztolányi jegyez meg Zoláról és Tolsztojról: „Ezek a könyvek győztek meg arról, hogy érdemes olvasni… és élni, ezek ráztak föl közönyömből, s ösztönöztek, hogy megismerjek minden keserűt és édeset, amit az emberi szellem alkotott.”

 

Hailsham, az angol iskola szigorú zártsága emlékeztet az Iskola a határon katonai al-reálgimnáziumára, de még inkább a puritán Matulára az Abigélből. Azonban e kettőbe családból kerülnek be a gyerekek, Hailsham diákjai – érintve a sci-fi világát – az ilyesmiről mit sem tudhatnak, ők az alternatív ötvenes évekbeli fellendülő orvostudomány termékei: klónok. A gyógyíthatatlan betegségek kezelésére szolgálnak eszközül: szervdonorok lesznek fiatal felnőtt korukban, többszörösen, amíg bele nem halnak. Erről kétféle megvilágításban lehet beszélni: az egyik a rettenetes, ez a lényegesebb pontokat eltorzító filmváltozaté, de lehet – ahogy a regényben – természetesen is, Kertész Imre Sorstalanságának hangnemében. Bár az iskola tanárai igyekeznek bebizonyítani, hogy lélekkel bíró emberi lényekről van szó, a beteg családtagjaikat mindenáron megtartani kívánó emberek ezt nem hajlandók meghallani, ez a tragikum forrása. Egyetlen különbség, hogy a klónoknak nem lehet gyerekük, ám a központi alak és elbeszélő Kathy éppen ilyesmiről fantáziál, miközben az amúgy fiktív énekesnő, Judy Bridgewater Ne engedj el című számát hallgatja.

Az iskolából kikerülve együtt marad Kathy, Tommy és Ruth. Kathy és Tommy között a kezdetektől feltétel nélküli barátság szövődött, Ruth és Kathy hullámvölgyekkel jó barátnők, míg Ruth és Tommy ha nem is szerelmesek, egy párt alkotnak. Normális foglalkozásuk nemigen lehet, sorsuk, hogy egy ideig gondviselőként dolgoznak a már donorokkal, mielőtt ők maguk is azzá válnának. Kathy Ruth, majd Tommy gondviselője is lesz. Ruth már igen rossz állapotban van, amikor hosszú szünet után egyszer újra találkoznak hárman. Ekkor kér utóbbi bocsánatot a másik kettőtől, mondván, nekik kellett volna együtt lenniük, ők alkalmasak a szerelemre, amely egy pletyka alapján pár év haladékot jelenthet az újabb műtétig. Szerencsét is próbálnak, de az iskolájuk egykori vezetője kiábrándítja őket.

Tőle kérdezi meg Kathy: „Ha úgyis csak az adományozás vár ránk, aztán a halál, akkor mire volt jó az a sok tanulás? Mire volt jó az a sok könyv és eszmecsere?” A válasz hasonló, mint ami Ishiguro korábbi könyvében, A lebegő világ művészében is olvasható: „Az olyan ember, aki arra törekszik, hogy kiemelkedjen a középszerűségből, hogy több legyen, mint az átlagos, kétségkívül csodálatot érdemel, még akkor is, ha a végén elbukik.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.02.24.