Interjú

„Nem mindenki ír, de mindenki él”

R. Kiss Kornélia, 2016. március 9., szerda 17:34, frissítve: csütörtök 16:02
Tőzsér Árpád
Tőzsér Árpád
Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet
A jó szépirodalom bizonyos értelemben mese, mítosz; olyan látomás, amelynek csak kiindulópontja a társadalom és a történelem. Ilyen mítosz Bodor Ádám Sinistra körzete, Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című műve vagy Kertész Imre Sorstalansága. A szlovákiai magyar irodalomnak sajnos nincs ilyen látomása a saját tragédiáiról, például a második világháború utáni kitelepítésekről. Megjegyzem, a trianoni tragédiáról sincs hasonló mítoszunk. A mai irodalom pedig, a felsoroltakat és még néhány más művet leszámítva, messzire elkerüli a huszadik századi traumákat – véli Tőzsér Árpád. Mégis úgy gondolja: ma a közép-európai irodalmak közül az elmondottak ellenére is éppen a magyar irodalom a legsokszínűbb és legelevenebb. A pozsonyi költő a Kossuth-díj, a Nemzet Művésze kitüntetés és számos más díj után most Artisjus Irodalmi Nagydíjat kapott, amelyet a Budapest Music Centerben vett át. A díjátadó ünnepség után beszélgettünk vele.

– A közvélemény általában felfigyel arra, ha egy költő díjakat kap; a külvilág számára sokszor ez jelzi az életpálya korszakait. Maga a költő mi alapján korszakol?
– Inkább a versek egzisztenciális háttere és az irodalmi hatások alapján. Tudom, hogy amikor valamelyik versemet írtam, milyen élethelyzetben voltam, milyen személyes drámákat éltem meg éppen, de azt is tudom, hogy abban az időben mit vagy kit olvastam. Például egyszer egy március 15-i ünnepség után elvittek a szlovák titkosrendőrök, és húzogatták a bajuszomat (ifjan bajuszt viseltem), mondván, hogy bizonyára Petőfire és Kossuthra akarok emlékeztetni vele. Ez az „egzisztenciális” háttere az egyik, a felvidéki magyar körökben jól ismert korai versemnek, a Férfikor címűnek, amelyről Koncsol László, kitűnő kritikusom és barátom annak idején azt írta, hogy „íme, a szlovákiai magyar Marseillaise”. De én tudom, hogy akkoriban nem a Marseillaise-t olvastam, hanem Nagy László Romantika nyolc versbenjét.

 

„Én is forrófejű ifjú ember voltam, mint mindenki más húszévesen”
„Én is forrófejű ifjú ember voltam, mint mindenki más húszévesen”
Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet

– Mennyit érdemes tudni az olvasóknak az egzisztenciális háttérről?
– Az irodalom értelmezéséhez hozzátartozik az alkotó életrajza mint közelítési mód. Nem mindenki ír verset, de mindenki él, ezért az író élete (legalábbis az esetek többségében) sokkal könnyebben elvezet a mű jelentéseihez, mint a formai, mesterségbeli kérdések. Kártékony fámája az újabb irodalomtörténeteinknek, hogy az alkotó életrajzának nincs mit keresnie az irodalomtörténetekben.

– Azt kérte, hogy ne kérdezzem politikáról. Miért ne?
– A politikusok vissza szoktak élni az író ismertségével, sokszor reklámarcnak használják. Ez az egyik ok. A másik, hogy ahányszor politikai nyilatkozatra kényszerített a helyzet, később mindig megbántam a nyilatkozatomat. Én majd csak holnap tudom, hogy mit akartam mondani ma. Talán pontosan ez az örök későlátás különbözteti meg az írót a politikustól. A politikusban sokkal nagyobb a készenlét az ítélkezésre.

– Van egy nagyon érdekes verse, tavaly jelent meg a Bárka irodalmi lapban. Kiábrándultan ír a forradalmakról. „Aki három átélt forradalomban sem épített lelkéből társadalombiztos bunkert, az magára vessen”, szól a vers egyik sora.
– Abban a versben éppen ennek az örökös politikai aktualitásnak a megtagadása a cél. Az irodalom a politikától eltérően nem mindig korfüggő. Ha egy mű szorosan valami társadalmi aktualitáshoz kötődik, azt a művet az irodalmi idő elég hamar érvényteleníti.

– 1956-ban húszéves volt. Gondolom, akkor nem ilyen kiábrándultan élte meg a forradalmat.
– Dehogyis. Én is forrófejű ifjú ember voltam, mint mindenki más húszévesen. 1956-ban pozsonyi egyetemistaként az internátusunk egyetlen rádióján csüggtünk mindannyian, magyar szakosok. Egy kisebb csoporttal el akartunk indulni Budapestre. Egy komáromi pincében várt bennünket néhány puska lezsírozva. Hála istennek nem lett az expedícióból semmi, különben most aligha beszélgetnénk itt. Akkoriban persze írtam politikai verseket is, programverseket is. Ilyen volt a már említett Férfikor is. Ha nem lettem volna fiatalon lázadó hűbelebalázs, akkor hetvenévesen (a Bárkában megjelent „kiábrándult” versemet körülbelül tíz évvel ezelőtt írtam) nem lett volna mit megbánnom. Az ilyen megbánásokból, kiábrándultságokból születnek a legidőtállóbb irodalmi alkotások.

– Tizenéves gyermekként évekig magyarországi iskolákban tanult. Elgondolkodott már rajta, hogy mi lett volna, ha Magyarországon marad?
– Igen, arra már gyakran gondoltam, hogy 1950-ben talán vissza sem kellett volna mennem Szlovákiába. Addig valóban itt jártam iskolába, Magyarországon. 1947-ben ki akartak telepíteni bennünket, ezért egy fagyos februári éjszaka ökrös szekérre pakolt a család, és átmenekültünk Magyarországra. Egy év múlva a szüleim visszatértek, mert 1948-ban fordulat állt be a csehszlovák nemzetiségi politikában. A csehszlovákiai kisebbségi lét lélekölő volt, és máig az, de mint írónak sokat is adott. Megtanultam szlovákul, csehül, lengyelül. Kinyílt a szláv világ előttem, fordítottam a szláv nyelvű irodalmat, toleranciát, nyitottságot tanultam. Pedig keserves dolog volt megtanulni szlovákul: nem úgy kezeltek bennünket, mint akik még nem tudnak szlovákul, de majd megtanulnak. Hanem úgy, mint aki eleve tud szlovákul, csak nem akar beszélni.

– Ma miért lélekölő a kisebbségi lét?
– Elsősorban a többségi nemzet nyelvi türelmetlensége miatt: nálunk azt még ma is könnyen a fejéhez vágják az embernek, ha nyilvános helyeken magyarul mer beszélni, hogy: „Na Slovensku po slovensky!” Azaz Szlovákiában beszélj, szlovákul! (De a kifejezés érzelmi töltése körülbelül olyan, mintha azt mondanák, hogy: „Fogd be azt a büdös magyar pofádat!”) Persze ez így azért durva általánosítás. Hozzá kell gyorsan tennem, hogy az éppen kormányzó köröktől függően ez a légkör nagyon meg tud változni. A mostani garnitúra például valószínűleg rájött, hogy nem kell sürgetni a magyarság asszimilációját, mert az spontán is előbb-utóbb bekövetkezik. Persze nem holnapután, de száz év távlatában minden bizonnyal. A felvidéki magyarság nagyon könnyen vált nyelvet. Itt a szlovákok és magyarok úgyszólván egymás konyhájában, udvarában éltek. A felvidéki magyar nemesség többnyire kétnyelvű volt. Kossuth felmenőinek a családjában például még mind a két nyelv otthonos volt. Ez a bilingvizmus aztán bizonyos nyelvi, nyelvérzékbeli labilitásban is jelentkezik. Sokszor felteszik a kérdést, hogy a szlovákiai magyar irodalom miért nem adott olyan tehetségeket az egyetemes magyar irodalomnak, mint az erdélyi Tamási Áron vagy Bodor Ádám. Hát szerintem e miatt a nyelvi labilitás miatt.

„A slam poetry most forr, mint az újbor; lehet belőle bor, de lehet lőre is”
„A slam poetry most forr, mint az újbor; lehet belőle bor, de lehet lőre is”
Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet

– Mennyire sikerült feldolgozni a szlovákiai magyar irodalomnak a huszadik század traumáit?
– A legújabb kori szlovákiai magyar irodalomból a történelmi trauma mint téma szinte teljességgel hiányzik. Pedig például a háború utáni kitelepítések óriási tragédiák voltak. Nem csak hatásos szólam, hogy ez bizonyos értelemben magyar holokauszt volt. Fűtetlen marhavagonokba terelték a magyarokat, a terhes asszonyok meg a betegek rendre ott fagytak meg, 1947 tele a rettenetes hidegéről emlékezetes. Mi is negyvenfokos hidegben jöttünk át, ökrös szekéren, Magyarországra. Tizenkét éves voltam, mind a tíz lábujjam elfagyott. Mindez a hatvanas-hetvenes években még érdekes volt az irodalom számára. A kitelepítés történeteit sokan feldolgozták: például Dobos László, Mács József. Regényeiknek ma már inkább csak dokumentumértékük van. Ők többnyire még csak másolták a valóságot. Az irodalom pedig nem másol; az irodalom mítosz, mint Bodor Ádám Sinistra körzete, Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja c. regénye (amely az örmény népirtásról szól) vagy Kertész Imre Sorstalansága. Ezek olyan látomások, amelyeknek csak kiindulópontja a történelem. Ilyen sajátos látomása nincs a szlovákiai magyar irodalomnak a jogtalanság éveiről. De a trianoni tragédiáról sincs hasonló. A mai irodalom pedig messzire elkerüli ezt a témát.

– Unokaöccse, Laboda Róbert a slam poetry egyik legismertebb felvidéki képviselője. Mi az ön véleménye a slamről?
– Závada Pál a fia, Závada Péter után szabadon fogalmazva azt mondta, hogy a slamköltészet a nagyváros népköltészete. Jól hangzik, majd meglátjuk, mi lesz a slamiskolából. A slam poetry most forr, mint az újbor; lehet belőle bor, de lehet lőre is. A vele járó népszerűséget azonban nem tartom jó dolognak, mert az felvizenyősíti a költészetet.


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 09.

hirdetés
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása