Ünnepe a léleknek

Hász-Fehér Katalin, 2017. március 12., 20:43
Arany János megkoszorúzott szobra a Debreceni Egyetem Arany János Gyakorló Általános Iskolája előtti Arany János téren
Arany János megkoszorúzott szobra a Debreceni Egyetem Arany János Gyakorló Általános Iskolája előtti Arany János téren
Fotó: Czeglédi Zsolt / MTI

Arany Jánosnak egyetlen olyan nagyepikus műve van, amely kortárs témával foglalkozik: 1845-ben írta Az elveszett alkotmány című komikus-szatirikus eposzát az az évi hírhedt bihari választásról és más megyék törvénytelenségeket sem nélkülöző tisztújításairól, a korszak haladó és maradi pártjairól, megyei és országos politikájáról. Később azt állította, nem volt vele irodalmi szándéka, a négyezer soros elbeszélő költeményt csak próbaként küldte be a Kisfaludy Társaság pályázatára. Bár az is igaz, hogy végül nem semmisítette meg más korai műveivel együtt. Bent hagyta életművében, és utólag is többször igazított rajta.

Tény azonban, hogy ennyire nyíltan és direkt módon többé nem írt aktuális eseményekről. A Bach-korszak idején erre nem is volt lehetőség, de Arany viszonyulását a kortárs témákhoz nemcsak a politikai körülmények határozták meg, s nem is az elbeszélő költemény általa választott, múltba forduló változata kívánta így.

A Tolditól kezdve az irodalmi historizmusnak, mely a reformkorban többnyire nyílt politikai üzenet és hitvallás hordozója volt, különös, sajátos változatát dolgozta ki. Olyan távolságra lépett hátra a napi eseményektől, ahonnan tágabb horizontról mindenféle szélsőségre rálátott, legyen az politikai, irodalmi, kulturális vagy társadalmi természetű. Nem azt jelenti ez, hogy ne figyelt volna a környezetére. Sőt jelzéseiből, jegyzéseiből, irodalmi műveiből érzékelni lehet, mennyire éles, részleteket is feltáró rálátással követte a történéseket. Úgy vélte, az irodalomnak többnek, másnak kell lennie, mint a csatározásokba való belebocsátkozásnak: az irodalom „ünnepe legyen a léleknek, ne hétköznapja”. Ezt az alkotói viszonyulást a múlthoz a történelmi tárgyakhoz fordulás tette lehetővé számára. A múltban gyökerező témáit azonban úgy dolgozta fel, olyan sokszólamú beszédmóddal alkotta meg, hogy azok rejtetten, áttételesen, filozófiai síkon mégis válaszok voltak a kor kérdéseire is. Válasznak tekinthető A nagyidai cigányok, a Toldi estéje, a Buda halála, a Toldi szerelme is a korszakot megrázó nagy emberi és politikai tragédiákra, dilemmákra. Még A walesi bárdok sem politikai költemény, noha az irodalomtörténeti és olvasói hagyomány rendre Ferenc József 1857-es magyarországi látogatásához köti. Lehetséges, hogy valóban abban az időszakban írta (vagy kezdte írni), ám csak 1863-ban publikálta, és amikor először kötetbe illesztette 1867-ben, az 1860-as évek versei közé sorolta be, dátum nélkül. Leválasztotta róla a keletkezés környezetét, hogy ne egyetlen eseményhez kötődő alkalmi vers, hanem a hatalom és költészet mindenkori viszonyát átgondoló ars poetica váljék belőle.

Ezért amikor Aranyra politikai értelemben vett (vagyis: politizáló) „nemzeti költőként” tekint az utókor, hiányos képet alkot róla. Részlegesen olvassa őt az az irányzat is, amely Móricz Zsigmondhoz hasonlóan az „írói bátorságot” kéri rajta számon, vagy éppen a historizmus elavultságát emlegeti vele kapcsolatban, azon sajnálkozva, miért nem csatlakozott a kor realista irányzatához. Arany történetekben megszólaló historizmusa időtálló realizmus, mert elszakadva szűk helyi környezetétől, korokon át tud aktuális és működőképes maradni. 2017-ben az a kérdés, tudunk-e még olyan érzékenységgel olvasni, amilyen érzékenységgel és többszólamúsággal ő megalkotta műveit.


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 03. 04.

hirdetés
hirdetés
hirdetés
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása