Amikor megszülettem, a korai évek útkeresésének kalauza, Jagger zenekarbeli riválisa, Brian Jones már halott volt, lelke ezer fehér lepke képében elszállt a híres Hyde Park-i koncerten, s az altamonti fellépésükön történt haláleset éppen lezárta a hippivilág ábrándos korszakát. Amely tudatmódosított világban sokáig élt, de amellyel igazán eggyé sohasem vált a Stones. A Jagger–Richards szerzőpáros szövegei túl okosak és kiábrándultak, a zenéjük meg túl nyers volt ehhez. És ahogy énekelték, ez csak rock ’n roll, vagyis nem akarnak semmiféle ideológia zászlajaként lobogni, társadalomkritikájukból nem lehet jelszavakat fabrikálni, nem hirdetnek megváltó tanokat, s életvezetési tanácsokért sem hozzájuk kell fordulnunk. Idővel klasszikussá értek, aztán mumifikálódtak, csak megőrizték életerejüket, mozgékonyságukat is. Meglehet, ravasz, fausti alkut kötöttek az ördöggel.

Fotó: Europress/Getty

Amikor megismertem a zenéjüket, a nyolcvanas években a Rolling Stones a magát adó szójátékkal már őskövületnek számított, a nagy túlélőnek, az elpusztíthatatlannak. Kész volt a közhelyszótár, amelyből azóta élnek a zenekarral foglalkozók. Amikor 1990 nyarán Prágában, zuhogó esőben először láttam–hallottam élőben az előzőleg Václav Havellel jattoló bandát, hát az maga volt a csoda. Ott és akkor elhittem, hogy a világ visszazökken, pardon: visszagördül a helyes kerékvágásba. A megérkezés, az addig mesterségesen elválasztott világok találkozásának pillanata volt az.

Nagy kérdés, mi az, ami miatt ma is milliók találgatják izgalommal, vajon elhangzik-e a rövid bejelentés arról, hogy Jagger, Richards, Ron Wood és Charlie Watts ismét a nyakába veszi a világot. A Stones titka nem lelhető fel a biográfiák adatainak kásahegyében, a zenekar tagjainak önmagát író botrányeposzában, legendáriumában. De akkor hol? A válasz banálisabb nem is lehetne: ott van mondjuk Mick, a zseniális előadóművész egy-egy színpadi gesztusában. Vagy amikor ’95 nyarán a Népstadion kivetítőjén úgy ötvenezren bámultuk, ahogy Keith kalapján a giccs határát súroló Angie alatt kopognak az esőcseppek (mert persze akkor is irgalmatlanul esett). Nyilván a pénzért is csinálják évtizedek óta, a show – aminek ugye folytatódnia kell – pedig egyre profibb, tökéletesebb lett. De úgy, hogy a lelket nem ölte meg.

Azt hiszem, a szabadság lelke lakik ebben a zenekarban, bármit jelentsen is ez. Ja, és a zenéjük az, ami igazán érdekes és értékes.