Noé bárkája

Hittel, szívvel, hazaszerettel

MaPet, 2016. február 2., kedd 11:28, frissítve: kedd 12:27
Hiába hagyott maga után kivételes életművet, a magyarság nagy alakjai között kevés olyan akad, akivel méltatlanabbul bánt volna az utókor, mint Lajtha Lászlóval. A Magyarság Házában pénteken nyílt kamarakiállítás a Lajtha-csoport tevékenységének, valamint az 1950-es évek népénekkutatásainak bemutatásával kísérel meg hozzájárulni ahhoz a – hiányos – képhez, amelyet a hazaszeretetében és emberségében is kivételes zenetudós alakjához, illetve értékmentő munkájához társítunk.

Bár a 20. századi magyar zeneszerzés és népzenekutatás legnagyobb és legmeghatározóbb alakjait nyugaton a három nagy magyarként emlegették, Lajtha László sosem tudott kilépni Bartók Béla és Kodály Zoltán árnyékából. Jelentőségének kicsinyítésével és elhallgatásával a kommunista rendszer okolható, amelynek máig ható szellemrombolása a proletárideológiával barátságtalan viszonyt ápoló Lajtha életművét és annak folytatását is súlyosan érintette.

Nem véletlen, hogy Az igaz hitben végig megmaradjunk… című kiállítást megnyitó Solymosi Tari Emőke zenetörténész elsősorban az 1963-ban elhunyt zenetudós megtörhetetlen jellemének, emberségének és küzdelmének hangsúlyozásával igyekezett képet alkotni a Lajtha-csoport munkájáról és jelentőségéről. A tárlat címe egy 16. századi hitvalló énekből származó idézet, amelynek különlegessége, hogy ez a legutolsó anyag, amelyet Lajtha – néhány nappal a halála előtt, Bucsu községben – feljegyzett.

Útlevél helyett Kossuth-díj

A Lajtha-kutató emlékeztetett arra, hogy a zeneszerző barátai intelmei ellenére és nemzetközi elismertsége csúcsán, éppen az 1948-as kommunista fordulat idején tért haza Londonból, ahová egyéves filmzeneszerzői szerződés kötötte. Ekkorra elveszítette igazgatói állásait: más ült már a Magyar Rádió zeneigazgatói székében, leváltották a Néprajzi Múzeum vezetői posztjáról és kiszervezték alóla a Nemzeti Zenedét is, amelynek ő volt az utolsó főigazgatója.

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

Fő „bűne” az volt, hogy megtagadta aláírását a Mindszenthy bíboros elleni konspirációs eljáráshoz. Csípte a hatalom szemét az is, hogy korábban rendszeresen utazott Nyugatra, ahol addigra zeneszerzőként, népzenetudósként és kultúrdiplomataként is elismertté vált. Már a két világháború között is fontos tisztségeket töltött be, alapító és igazgatósági tagja volt például a Nemzetközi Népzenei Tanácsnak. A magyar zeneszerzők közül elsőként választották 1955-ben a Francia Szépművészeti Akadémia tagjává, ám az állam egészen 1962-ig nem engedélyezte, hogy kiutazzon.

Lajtha számított ugyan az ellehetetlenítésére, arra nem, hogy kenyér nélkül marad a hazájában, és külföldön hagyott gyermekeit – Lászlót és Ábelt – sem láthatja viszont. Mivel csendes ellenállásában is mindig az egyenes, hivatalos út híve volt, nem próbálkozott szökéssel, hanem az éhhalál küszöbén emigrációs útlevéléért folyamodott. Elutasították, de miután hírneve miatt a helyzet 1951-re rendkívül kellemetlenné vált, útlevél helyett Kossuth-díjat kapott. A végül nyomásra elfogadott elismeréssel járó pénzt Lajtha szétosztotta a diktatúra üldözöttjei között.

Menekültek és üldözöttek a fedélzeten

Az állam végül biztosította a megélhetését is, így az elveihez és kikötéseihez makacsul ragaszkodó Lajtha gyakorlatilag szabad kezet kapott egy népzenegyűjtő csoport megalakításához. Solymosi Tari Emőke felhívta a figyelmet a Lajtha kikötéseiben és az azok elfogadásában rejlő ellentmondás abszurditására. A tudósnak ugyanis engedélyezték az akkor tiltott egyházi anyagok és részben szakrális gyökerű népénekek gyűjtését, ráadásul kutatócsoportja tagjait is szabadon választhatta meg.

A halála után még több mint egy évtizedig működő csoportot Noé bárkájaként is emlegették, mivel alapítója a rendszer üldözöttjeit vette maga mellé. Közéjük tartozott a nemrég elhunyt legendás néprajztudós Erdélyi Zsuzsanna, aki csatlakozása előtt az első női magyar diplomataként lett a rendszer számkivetettje; Rajeczky Benjámin ciszterci szerzetes, zenetörténész; Marosi György ciszterci pap; Fábián László, a munkájától politikai okból eltiltott ügyvéd; valamint az egykori apáca, Tóth Margit népzenekutató, aki Lajtha halála után a Néprajzi Múzeum népzenei gyűjteményének vezetője lett.

Hősként végzett kultúrmisszió

A kiállítás a csoport által Sopron és Vas megyében gyűjtött anyagot, főként egyházi népénekeket és hangszeres zenét mutat be. A korábban Erdélyben tevékenykedő Lajtha az egész országra ki akarta terjeszteni a gyűjtést, de haláláig csak ezt a két megyét tudta áttekinteni. „A kiállítás emléket állít a tudósnak, a hívőnek, egy nagyszerű embernek, aki a magyar történelem egyik legnehezebb korszakában hősként végezte a magyar kultúráért vállalt feladatát” – fogalmazott Solymosi Tari Emőke.

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

A tárlat felvonultatja az írott anyagra támaszkodó népénekek nyomtatott forrásait, énekes- és imádságos könyveit és a lejegyzéseket. Meghallgathatók a fonográfhengereken, magnószalagokon rögzített népénekek, például Lajtha László és Domokos Pál Péter egyes gyűjtései. A kiállításon látható néhány bútor is, amelyeket Lajtha Erdélyből hozott magával, egy filmrészleten pedig Erdélyi Zsuzsanna idézi fel a csoport megalakulását és működését. Térképeken tekinthető át a gyűjtések földrajzi hálózata, felsorakoznak az 1960-as években gyűjtött szakrális tárgyak, és a látogatók néhány népi hangszert is megtekinthetnek a csoport gyűjtéséből.

A Néprajzi Múzeum tulajdonában lévő anyagból a 2012-es Ars Sacra Fesztiválon már rendeztek egy sikeres tárlatot. A Magyarság Házban nyílt kamarakiállítás – szintén Pálóczy Krisztina kurátor rendezésében – március 20-áig látható.

hirdetés
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása