Vélemény

Iskolaügy: felforgató rögtönzésekben nincs hiány

Lányi András, 2016. január 25., hétfő 20:25, frissítve: kedd 07:21
Tanügyi reformot tanügyi reform követett negyedszázadon keresztül, de a szervi bajokat nem orvosolták.

Miért olyan nehéz a közoktatás helyzetéről írni? Mert már mindent megírtunk. Tanügyi reformot tanügyi reform követett negyedszázadon keresztül anélkül, hogy oktatási rendszerünk alapbetegségeit, szervi rendellenességeit akár csak érintette volna a politikai hajcihő, amely a régi gondokat kurzusról kurzusra újakkal tetézte.

Van-e most valami újdonság a miskolci Herman Ottó Gimnázium nyílt levelében? Hatalmas újdonság, igen, s elszorult szívvel követem az útját: a túlterhelt és agyonszabályozott, alulfizetett és megalázott magyar pedagógusok vették maguknak a bátorságot, és szót emelnek értünk. Diákokért, szülőkért, kollégákért, a tudásért, amelynek a megújítása rájuk biztatott. Akkor szólalnak meg, amikor a legnagyobb okuk lenne a hallgatásra. Fenyegető leépítések, iskola-összevonások, átláthatatlan minősítések és követhetetlen követelmények árnyékában, amit mind könnyebb megúsznia annak, aki meglapul – hiszen ez már a vérünkben van. Mégis, a kezdeményezéshez egyre többen csatlakoznak, s még nem akadt szakmai testület, szervezett álcivil vagy vezércikkíró, aki rá merte volna fogni, hogy valami ne úgy volna, ahogy a kezdeményezők leírták. (Az ilyesmi persze csak idő kérdése nálunk.)

Pedig nem mondhatjuk, hogy az oktatás felkent irányítói és tudós doktorai az elmúlt és múlni nem akaró korszakban ne tettek volna meg minden tőlük telhetőt az iskolarendszerünket sújtó betegség egyes tüneteinek kezelése érdekében – felforgató rögtönzésekben nem volt hiány. A szélsőségesen egyenlőtlen társadalmi helyzetek mérséklése helyett az iskolától követelték a megoldást. Hol integráltak, hol szegregáltak (a jobb családok gyermekeinek menekülése az állami közoktatásból manapság de facto szegregáció), s csodálkoztak, hogy rajtunk egyik sem segít.

Hol odadobták a gyeplőt az önkormányzatoknak, és minden bokorban hat- és nyolcosztályos középiskola nyílt, hol ellehetetlenítenek és bezárnak minden falusi iskolát, kisebb településeinket megfosztva az utolsó közösségformáló világi kulturális intézménytől. Egyszer a piaci versenyre bízzák a tankönyvkínálatot, s a véletlenre, hogy miféle tücsök-bogár kerül a diákok kezébe, majd visszatérnek minden állami abszolutizmus kedvenc eszméjéhez: ugyanabból a könyvből tanítsanak minden iskolában, ugyanazt, lehetőleg ugyanakkor.

A diákok egyre romló teljesítményét pedig az iskolában töltött idő elégtelenségével magyarázták: ezért hol a kötelező óraszámot, hol az iskolában töltött időt növelnék, hol az iskolaévek számát: hiába, hiába. A formális és hatástalan tananyagcsökkentést rendre nem kevésbé hatástalan tananyag-szaporítás követi, s nem értik, hogy az elviselhetetlenül tömény és a tanulók életkorához semmiképp sem illő információtömeg nyomása alatt gyerekeink miért nem válnak érdeklődő, kreatív, művelt, önálló problémamegoldásra képes ifjakká. Miért sorolódnak egyre hátrább a nemzetközi felméréseken. (Hacsak nem a magyarság elleni világ-összeesküvés karvalykarmait sejthetjük e mögött is.) Miért nem szeretnek a gyerekeink iskolába járni, miért nem vonzza őket a tanulás, miért veszítik el iskolás éveik alatt alkotó és kezdeményező kedvüket. Vajon miért?

Többször leírtam, előadtam, sohasem arattam vele túl nagy sikert, most megismétlem: az iskolában egy dolog számít igazán, a pedagógus. Nemzetközi összehasonlító vizsgálatok bizonyítják, hogy ott működik jól az oktatási rendszer, ahol az egyetemekről a legtehetségesebb és legambiciózusabb hallgatók tanárnak, tanítónak mennek. Nálunk ez tréfának is komolytalanul hangzik manapság, pedig akadnak ilyen országok. Sokunk szemében ugyanis ez a legszebb pálya és a legnagyobb kihívás.

Ám ennek megfelelni csak úgy lehet, ha a pedagógus a társadalom erkölcsileg és anyagilag megbecsült tagja (s minél nehezebb gyerekközegben dolgozik, annál több segítséget és fizetést kap). Ha az egyetemi világnak nem a perifériáján, hanem a közepén helyezkedik el a pedagógusképzés, és az alma mater szerves, folyamatos kapcsolatot tart az onnan kilépő s oda egy életen át visszatérő tanártársadalommal.

Ha a pedagógusnak minden hetedik évet kötelező továbbképzéssel-rekreációval kell töltenie. Ha a tanári óraszámnak a törvény nem az alsó, hanem a felső határát írja elő, s azon őrködik, nehogy túllépjék valahol. Ha a pedagógust az iskolában segítő szakemberek veszik körül, s nem mindenes adminisztrátora-rendőre-rabszolgája az intézménynek. Ha a tantestület, az igazgató és a szülők elsősorban egymásnak tartoznak felelősséggel, és nem országos bürokrataszervezeteknek. Ha a továbbképzéseket az iskola saját belátása szerint rendeli, s nem kirendelik a tanárokat a továbbképzési biznisz és parancsgazdaság rögtönzött rendezvényeire. Ha a tanrendről és az órarendről nem kontár politikusok döntenek központi íróasztaloknál hangulat s pártállás szerint. Ha élet zengi be az iskolát…

De most még bukásra állunk, s nincsenek megismételhető éveink. A kierőszakolt központi tankönyvek, működésképtelen Klik és haszontalan alaptantervi rögtönzések után, iskolabezárások s ki tudja, mi előtt, legfőbb ideje volna, hogy végre arról kezdődjék nyilvános vita, ami az ország jövője szempontjából a legfontosabb: a közoktatásról. Köszönet a miskolciaknak!


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 01. 23.

hirdetés
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása