Színház az egész színházi világ

Pápay György

Pápay György

2017. március 11., szombat 10:02

Szögezzük le rögtön az elején: ami Jordán Tamás szombathelyi színházigazgatói pályázatának ügyében zajlott-zajlik, az teljességgel méltatlan. De rögtön utána tegyük fel azt a kérdést is, vajon tudunk-e hozni akár egyetlen példát az elmúlt évekből, amikor a hazai teátrumok élén történt változásokat övező pályázati hercehurca ne tűnt volna méltatlannak. Újszínház? Nemzeti? Hogy csak a legnagyobb vihart kavart esetek után biggyesszünk egy-egy kérdőjelet. Háttérből befolyásolt szakmai bizottságok, különös körülmények között kiszivárgott pályázatok – tegyük hozzá, azért a szombathelyi ügyben is akadt ilyen –, és ami a legszomorúbb: magukat becsapottnak érző, megalázott színházi szakemberek. Ráadásul az utóbbi körbe nem csak a sikertelen (újra)pályázók tartoznak bele: ki érezné jól magát a bőrében, ha ilyen körülmények között kerül pozícióba?

Könnyű lenne mindezt a fideszes térfoglalásnak betudni; manapság ez – sajnos – jó magyarázat sok mindenre, ami az országban történik. Ha azonban az összes színházvezetői pályázat körül valami gond van, akkor az már nem a hatalom természetéről árulkodik, hanem magának a pályázati rendszernek az alkalmatlanságáról. De használhatnánk akár az álszentség kifejezést is: miközben a pályázók papíron egyenlő feltételekkel indulnak, mindenki tudja, hogy úgyis az fog nyerni, akit előre kiválasztottak. Mi értelme van így a pályázati rendszer fenntartásának? Persze már hallani is az ellenvetést: ha az állami közbeszerzéseken kizárólag a csókosok nyerhetnek, akkor arra az a megoldás, hogy töröljük el a közbeszerzési rendszert? Csakhogy a színházigazgatói pályázat nem közbeszerzés. A fenntartó – az állam vagy az adott önkormányzat – nem az előadó-művészeti tevékenység költségeit igyekszik lejjebb szorítani általa, hanem egy számára elfogadható művészi program megvalósításához keres megfelelő személyt. Vagyis dehogy keres – többnyire már rég megtalálta, a kvalitásos igazgatójelöltek általában nem a színházi „közbeszerzéseken” bukkannak fel a semmiből. Innentől pedig már csak azzal a feladattal kell megbirkózni, hogy a kötelező pályáztatás ellenére ez a személy legyen a befutó.

Ezt az álszent kompromisszumot – amely nem a Fidesz találmánya, hosszú hagyományokkal bír mifelénk – kulturális államtitkárként L. Simon László próbálta meg felmondani még 2013 legelején. Javaslata, hogy a kulturálisintézmény-vezetői pozíciók esetében ne legyen kötelező pályáztatás, kapott hideget-meleget, majd rövid államtitkári pályafutásának lezárultával támogató nélkül maradt. Talán nem is csoda, hogy se a kormány, se az ellenzék nem akarta a nevére venni. A kormány úgy döntött, inkább őrzi a látszatot, még ha a konkrét pályázati eljárásoknál a látszatra sem ügyel. Az ellenzék pedig görcsösen kapaszkodott a pályáztatásba – miért is? Hogy így kellemetlenebb legyen egy-egy pályázat kiírójának a saját jelöltjét ültetnie az igazgatói székbe? Mintha a nyilvánosság előtti perpatvar a politikusoknak lenne kellemetlen, nem a többi érintettnek.

A Jordán-ügy nyomán érdemes volna újra fontolóra venni ezt a javaslatot. Ezzel látszólag szabad kezet adnánk a politikának, de azt a kezet amúgy se nagyon köti semmi. Kötelező pályáztatás híján viszont vége lenne a maszatolásnak: akik a valódi döntéseket hozzák, nem tolhatnák át ennek felelősségét az ilyen-olyan bizottságokra, testületekre, amelyek gyakran úgy kerülnek ebbe az egészbe, mint Pilátus a krédóba. Egyfelől legyen joga az államnak vagy az önkormányzatnak eldöntenie, kire bízza kulturális intézményeinek vezetését; másfelől viszont legyen világos, hogy ki dönt erről, és az vállalja is érte a felelősséget. A szombathelyi ügy méregfogát persze már csak azzal lehetne kihúzni, ha újra Jordán Tamás kerülne a Weöres Sándor Színház élére. Utána viszont érdemes lenne végiggondolni, miért is tartjuk még műsoron ezt a pályáztatásnak nevezett színjátékot.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.03.11.