– Mielőtt megkezdjük a beszélgetést, tisztázzuk, megvan-e a szakdolgozata, ha igen, nem a borászatról szól-e, s több vagy kevesebb 35 oldalnál? Diplomája, PhD-je rendben?
– Minden megvan, a doktorim majdnem 300 oldal, és hét évig készült. Egy XVIII. századi témával foglalkoztam: a Habsburg-monarchia politikai képével a század Angliájában.

– Összebútorozott Gerő Andrással?
– Tanított engem a Közép-európai Egyetemen, onnan ismerem sajátos nézeteit, például hogy a magyarok csak a kudarcaikat képesek ünnepelni.

– Az én baráti körömben nincs ember, aki a Közép-európai Egyetemen végzett. A misztikus Soros-intézmény nem kifejezetten a jobboldal fellegvára.
– Debrecenben jártam egyetemre, és L. Nagy Zsuzsa professzornak köszönhettem, hogy a CEU-ra kerültem, Hanák Péter történészhez. Végzés előtt álló, nyelveket tudó embereket kerestek olyan témákkal, amelyek a magyar történelmet „komparatív”, azaz összehasonlító módszerekkel tanulmányozták. Fontosnak tartom saját történelmünk újrafeldolgozását. A marxistakommunista történelemszemlélet kigyomlálása mellett egyúttal szükség van belső identitásunk megerősítésére, illetve arra is, hogy újraértelmezzük, miként is tekintenek ránk külföldön, s miért úgy, ahogy. Fontos a saját közép-európai történetünk, létezésünk újraalapozása. Közép-európaiságunkat például soha sem fogjuk megérteni, ha nem foglalkozunk a minket körülvevő népek kérdéseivel.

– Nem létezik, hogy a történészek nem képesek beilleszteni a magyar történelembe a szomszédokét, hiszen rengeteg konfliktusunk volt és van is velük.
– Vannak kísérletek, de éppen azért, amit említ, sok a torz szemléletű kísérlet. A CEU azért volt tanulságos, mert belülről láttatta, hogyan épülhet fel egy olyan magyarázatrendszer, amely rendkívül sok kárt képes okozni.

– Onnan miként vezet az út a polgári oldal felé?
– Volt egy eset, ami döntő befolyást gyakorolt rám. Ültem az egyetem könyvtárában, kopaszon, mint most is, farmerban, „katonazöld” ingben, amikor odajött hozzám egy fiatal nõ, akit soha életemben nem láttam sem előtte, sem azután, és azt kérdezte: Te a náci párt tagja vagy? Történt ez az első Orbán-kormány idején, amikor a média már bőven nácizta és fasisztázta a jobboldalt. Mondta ezt nekem, aki az első évfolyammal kerültem be a CEU-ra. Sokat tett ez a történet azért, hogy szembesüljek bizonyos dolgokkal. Mindez nem az egyetemre vetett rossz fényt – ahonnan rendkívül sokat kaptam –, de megmutatta, a közeg alkalmas arra, hogy alapvetően vigye félre emberek gondolkodását.

– És hogy került Orbán Viktor köreibe? Csengett a telefon, és a miniszterelnök volt a vonalban?
– Nem, én Debrecenben, a 2000-es évek elején kapcsolódtam be Kósa Lajos mellett egy fiatal fideszes csapat munkájába. A politikai kommunikáció szervezésével kezdtem foglalkozni.

– Történelem–földrajz szakos létére hogyan lett kommunikációs szakember?
– Készség és fogékonyság kérdése, de nagyban hozzájárult a téma is, amivel a doktorimban foglalkoztam. Az a politikai kép, amit Közép-Európáról Angliában kialakítottak, egy úgynevezett interdiszciplináris téma volt: sajtótörténet, diplomáciatörténet, nyilvánosságtörténet, s ez a téma vitt el a kommunikációelmélet és a sajtótörténet irányába. És persze egyre inkább érdekelt a politikai kommunikáció – amit lehet és kell is tanulni, de igazából csak a gyakorlatban lehet elsajátítani. Navracsics Tibor környezetéből hívtak fel, hogy szükség lenne egy politikai kommunikációban jártas emberre.

– Az első Orbán-kormány forró krumplija a médiaügyek gazdátlansága volt, nem kezelte helyén ezt a fegyvert. Hol Várhegyi Attila, hol Deutsch Tamás, hol ki tudja, ki felelt érte. Ha most egy szerkesztőségnek vagy sajtómunkásnak problémája, kifogása akad, akkor önökhöz fordulhat?
– Mi a piramis közepe vagyunk. Jelenleg három lábon áll a kormányzati kommunikáció. A miniszterelnökségen van a miniszterelnöki szóvivő és a kormányszóvivő stábja, itt folyik a kormányzati kommunikáció összehangolása. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumhoz (KIM) a minisztérium tájékoztatási feladatai mellett a külföldi tájékoztatás egyeztetése, a nemzeti rendezvények szervezése és a Kormany.hu üzemeltetése tartozik.

– Nincsenek egy kicsit sokan a hatékonysághoz képest?
– A mai médiaközegben óriási feladat a kormányzati kommunikáció, sok erőforrást és több szólamot is igényel. Másrészt politikai döntés kérdése, hogy miként szerveződik meg, én fegyelmezett politikusként hajtom végre azt a feladatot, amihez a keretek adottak. Az elmúlt két év politikai és kommunikációs intenzitása a rendszerváltoztatás óta eltelt évek egyikéhez sem hasonlítható. Az első polgári kormány idejét jellemző médiaviszonyokhoz képest – például az internetes felületek, a társadalmi média térnyerésével – teljesen újak, és gyorsan változnak a körülmények. Az ütközéseket amúgy a kommunikáció csak tompítani képes, kiiktatni nem. A mai világban a politika minden eleme önmagában is kommunikáció: minden politikus kommunikátor – és nagyon ritka helyzet, amikor a kommunikáció önmaga a politika.

– Meg is bukik, aki ezt elhiszi, itt van Gyurcsány Ferenc és Nicolas Sarkozy.
– Egyetértek.

– Az előző Orbán-kormány álláspontja az volt, hogy nem kell a sulykolás, a tények magukért beszélnek. Kinőttek ebből?
– Naponta szembesülünk azzal, hogy a tények eljuttatásának képességét is újjá kell szervezni. Nemcsak itthon, külföldön is. Bármilyen erőfeszítés a klasszikus módon, hagyományos eszközökkel nem elég hatásos. Főleg külföldön, de itthon is jellemző, hogy a kormány minden megnyilvánulását egy torz prizmán keresztül láttatják.

– Ebben a kormány is hibás. A sárgacsekk- ügy, a telefonadó, az egykulcsos adó hiányos magyarázata, vagy a 47 ezer forintos megélhetés elhibázott kezelése hiszterizálta a közvéleményt. Előbb jön a bejelentés, majd amikor az ellenzék rácsap, és kifordítja, meghamisítja, szétbeszéli, akkor jön a magyarázkodás, védekezés, de ekkor már a tematizálás az ellenzéké. Nem hiszem, hogy máshol megtörténik, hogy egy képviselő (LMP) bemegy a köztévébe, és azt mondja a telefonadóról, hogy így a „Ma-telcsy” adó meg úgy a „Ma-telcsy” adó, és a műsorvezető nem szól rá, hogy nem haveri körben humorizál. Rövid, tömör, megismételt üzenetek helyett folyamatos magyarázkodás, védekezés.
– Én nem teljesen így látom. A kormány megalakulása óta nagyon is következetesen mondja, milyen utat választott, mire vállalkozott, mit miért csinál. Az ellenzék játéka, hogy gyakran értetlenséget színlel, torzítja, hamisítja a tényeket és a kormány érveit. A sajtó egy része a mindenáron szenzáció okán is beáll a sorba. És ne kerteljünk: az elmúlt két évben nagyon gyakran jelennek meg „sajtóhírek” mögött olyan érdekek, amelyeknek a kormány teljes lebénítása a célja – idehaza és külföldön egyaránt. Nem összeesküvés-elmélet ez, hanem tapasztalat.

– Az emberek fülében az ellenzék valótlanságai ragadnak meg.
– Lehetséges, de az emberek az előző ciklusok alatt már jól kiismerték a baloldal retorikáját, és hogy mit lehet tőlük komolyan venni.

– Gondoljon arra, amikor Varga Mihály egy mellékmondatban utalt a svéd nyugdíjrendszerre. Ha akkor kiáll valaki, és elmondja, hogy a svéd nyugdíjrendszer okos, gazdaságos, minden rendben. Ehelyett jött a ködösítés: elszólás volt, véletlen volt stb. Ez volt az első nagy próba, amin lemérte az MSZP, hogy miként tudja a kormány ellenében uralni a nyilvánosságot. Kiválóan.
– Remek példája a szocialista kommunikáció hazugságra való hajlamának. Mi az elmúlt időszakban teljes nyitottsággal és nyitott sisakrostéllyal vívtunk kommunikációs csatáinkat.

– Például?
– A médiatörvény és az alkotmányozás kommunikációja – mindkettő klasszikus példája annak, hogyan csúfolta meg a honi és nemzetközi sajtó éppen a sajtó- és szólásszabadság, az objektív tájékoztatás alapelveit.

– A választások óta a világ célkeresztjében vagyunk. A mai külföldi lapok például azzal foglalkoznak, hogy Áder mekkora nacionalista, pártkatona, kirekesztő stb. A külföldi sajtó Magyarországból naprakész, de mi is teszünk hozzá, mert Bartus László Amerikai Népszaváját miért kell népszerűsítenünk?
– Én nem népszerűsítem. A baloldal azt a módszert választotta, hogy feljátsszák a témákat innen, Magyarországról évtizedes baráti és kiépített kapcsolati rendszereken keresztül, lehetőleg olyan kérdésekben, amelyek ma világszerte divatosak és érzékenységet sértenek: kisebbségi jogok, emberi jogok, szélsőségesség, sajtószabadság. Egy mondat, egy jó geg futótűzként terjed. A hatásmechanizmus pedig ismerős. Nem szabad belesétálnunk abba a csapdába, hogy magunk is partnerekké válunk ebben a játékban. Hiba, ha idézzük ezeket, és magyarázkodunk.

– Nem lehet olyan olvasata is a heves ellenszenvnek, hogy Magyarországon a külföld számára elvész az engedelmes posztkommunista status quo?
– De lehet, nagyon is. Arról a hetven évről van szó, amiben egy kilúgozott közeg jött létre, amelyben egy igazság létezett, a marxista–baloldali narratíva, ami nemcsak itthon mérgezett, hanem Nyugat-Európában is, egész egyetemi rendszerekbe beágyazódva. Van egy olyan fogalomkészlete, ami haladó polgári emberek számára is keretet adott a dolgok értelmezéséhez. A nyugati értelmiségiek, de a ’68-as nemzedék is ezen nőtt fel. Az a marxista érvrendszer, amivel éltek, társadalmi mintát vitt az oktatásba, a történelembe vagy a közgondolkodásba. Ebben a közegben minden olyan mozzanatot, mint a jogrendszer megváltoztatása vagy például az új alaptörvény elfogadása, ami – a demokratikus intézményekre vonatkozóan – egyébként nyolcvan százalékban ugyanazt tartalmazza, mint a régi, visszalépésként, az eddig fennálló rendszerre leselkedő fenyegetéseként jelenítenek meg.

– Ezzel is magyarázható az eszelős gyűlöletpropaganda, ami a kormány ellen folyik?
– Igen. Gyakran tapasztalom, hogy hiába mondjuk, juttatjuk el a valós információkat, a felületes, torzító, kifejezetten rosszindulatú cikket már előre megírták, és természetesen egy betűt sem változtatnak rajta. Ne legyenek illúzióink a nyugati sajtót illetően: ott is politikai, gazdasági, személyes érdekek mozgatják a szálakat. Amikor például a miniszterelnök szavait nem tudják meghamisítani, olyan – manipulált – képeket raknak mellé, amelyekkel eleve negatív kontextusba teszik a nyilatkozatát. A tárgyszerűséget nem lehet számon kérni, mert részben nem érdekli őket, részben a szerkesztőségi szabadságra hivatkozva bármit megtehetnek. Az a véleményem az elmúlt másfél évről, hogy a sajtószabadságról szóló tan bizonyos tudósítók szájából nem más, mint hipokrita humbug. Sorra készülnek olyan tudósítások, filmek Magyarországról, ahol még csak a látszatra sem adnak, ellenzéki politikusok, véleményvezérek megszólaltatása mellett a kormány véleményére másodpercnyi időt sem szánnak.

– Rólunk mondják, hogy itt van kormánybérenc sajtó? Manipulált sajtószabadság?
– A Média Hungary-tanácskozáson egy ellenzéki kommunikációs szakértő demokráciára és sajtószabadságra tett megjegyzéseinek szóhasználata másnap a Spiegel online-on szóról szóra köszönt vissza a magyar kormányról szóló elemzésben. Kitűnően működnek a háttérben a kapcsolatrendszerek.

– Visszatérve a médiára, a nyomtatott sajtó rendben van, a közvélemény szerint a rádió és a tévé műsoraival vannak problémák. Az a hír járja, hogy a közmédiában a műsorok szerkesztésénél a kulcspozíciókat csupa liberális foglalta el. A politikai műsorok kevesek és gyengék, a riporterek nem tudnak vagy nem mernek kérdezni, mintha a profizmus kiveszőben lenne az elektronikus médiából.
– A Freedom House nem ért önnel egyet: szerintük Magyarországon súlyosan csorbul a sajtószabadság. Kormányzati politikusként nem foglalhatok állást, hogy mennyire tartok liberálisnak – vagy éppen fordítva – bizonyos műsorokat a közmédiában.

– Amennyiben egy újságíró a mandulagyulladásról akart valaha írni, felhívta a tárca sajtófőnökét, az elmondott egy névsort, s ezzel megvolt a forrás. Ma a sajtóosztályokon sajtóelhárítás folyik, sőt az államtitkárokat testőrként védik a sajtósai, nehogy valamelyik újságíró megközelítse őket. A kérdéseket írásban kell beadni a sajtóosztályra, azt elküldik egy szakértőnek, aki visszaküldi a kormányzati kommunikációhoz, ahol ellenőrzik egy szakértőn keresztül, majd vissza a sajtóosztályra, és a végén megkapja a kérdező. Ez nemcsak lehetetlenné teszi egy napilap működését, de kétségbe vonja az újságíró felkészültségét, semmibe veszi, hogy munkája mégis szellemi alkotói tevékenység. Fél a kormány a mandulagyulladás témájának egyéni feldolgozásától?
– Nem fél, de egy kormányzatnak – például egy szakmai – információ megadásakor nem feltétlenül a legfontosabb szempontja a gyorsaság. Annál inkább a pontosság és a szakmaiság.

– Nagy volumenű ügyekben talán, de ahhoz minek szakértő, hogy az onkológiai intézetben hány mellműtétet végeznek? Ebben mit lehet tévedni? Kommunista mellek nincsenek.
– A modern politikai kommunikációban a kommunikáció feladata az, hogy közvetítse az információt, megszervezze annak célba jutását. A probléma általában nem az áramlással van, hanem hogy megszületik-e, vállalják-e a választ. Szeretjük, nem szeretjük: a kormányzati munka az információ ellenőrzött áramlásáról és a kapcsolódó felelősségekről is szól. Ebben a felgyorsult világban még inkább, mint korábban.

– Ebben nyomokban sem értünk egyet, de ön sem kért szakértőt az interjúhoz.
– Nekem ez a szakmám – és magam vállalom a felelősséget is.

– Beszéljünk a Freedom House-ról, amely Szudánnal tett egy platformra bennünket, részben szabadok lettünk.
– Komoly csalódás, amikor azzal szembesülünk, hogy egy önmagát függetlennek és elfogulatlannak tekintõ intézményrõl kiderül, hogy a megállapításaiból visszaköszönnek azok az ellenzék által külföldre származtatott információk, amelyeket már oly sokszor megcáfoltunk.

Seszták Ágnes