Gyerekként vagy szülőként mindenki látott már ilyet: elő a slag, csap kinyit, spricc – és már nyomja is a szorgalmas és lelkes lurkó a dézsányi vizet a bringájára. Pedig de rosszul teszi! A kerékpárnak lelke van, olyan részekkel, amelyek a vízbe tunkolástól csak közelebb kerülnek a halálhoz. Ilyenkor, télidőben persze egyébként sincs is annyi esély a slagolásra (a szó szoros értelmében, persze...), és bár mondanám, hogy vigyük el a szervizbe generálpucerájra, mindig, de mindig a költséghatékony megoldások híve vagyok, már ahol lehet. És most lehet.

A gravitációs hatásoknak megfelelően föntről lefelé érdemes elkezdeni, és nagyon sok minden nem is kell hozzá a kis vízen és egy-két rongyon kívül. Ja, igen: amúgy „talpon” pucoljuk, ne fejre állítva, mert egyrészt úgyis elfelejtjük leszedni a kilométerórát, ami szét fog törni egy rossz mozdulattól, másrészt pedig beázik alulról az első lámpával/villogóval együtt.

Na, kérem, az alábbi dolgokat készítsük elő:

vödör
mosószeres víz (pár liter)
néhány rongy súrolókefe (és/vagy régi fogkefe!)
cipőfűző
olaj
(láncnyúlásmérő kaliber)

Lássunk hozzá – a kormánynál és a nyeregnél. Nem baj, ha először jó habosra nyomjuk a dolgot. A nyerget érdemes kivenni, mert saját tapasztalat, hogy az ülepem alatt barna pöttyös marad a nyereg alja, mert nem gondolok arra, hogy az is mocskos, hisz soha nem látszik – ideális esetben. Utána jöhet a teljes váz, a kerekek, a fékek, majd a hajtómű és a lánc a pedálokkal. (A kerekeket érdemes kivenni, ha nagyon alaposak akarunk lenni.) Lehet amúgy az egészet slagozással kezdeni, de nehéz bemérni azt, hogy mennyi víz jó a bicónak, és mennyi az, ami már sok. Ha nem ótvarosan mocskos a kerékpár, tényleg elég egy vödör víz. Ha penetránsan koszos, akkor három vödörnyi kell, és tíz rongy.

(kép: journal.goingslowly.com)

A kormány és a nyereg után következnek a bovdenek, amit lepucolás után nézzünk át, nem rojtos-e már, útközben megtapasztalni már késő. Kerekek: ha kivesszük, annyival vagyunk előrébb, hogy magát a kerékpárt alaposabban tudjuk kikefélni. Amikor itt tartunk, természetesen már nem az első, halálosan fekete ronggyal, szivaccsal próbálkozunk, nem szabad rá ezt sajnálni. Tehát a kerekek: a kerékpárnak ez a leglátványosabban megtisztuló része (a felnivel), gyönyörű lesz, ha kész lesz!

Még mindig a nedves fázisnál vagyunk, és jön az olajos része: lassan tekerjük az első kerekén álló bringa pedálját, és közben egy ronggyal óvatosan, de határozott mozdulatokkal leszedjük az összes régi zsírt. Ha nagyon ráérünk, itt jön be a cipőfűző a képbe, a láncszemeket egyenként át lehet vele húzni, olyan lesz, mint amilyennek annak idején a boltban megláttuk. A hajtóművet sajnos nem lehet száz százalékosan megtisztítani – kefével essünk neki –, innen ne sajnáljuk a vizet, de ne úsztassuk fél óráig se.

Nedves, mosószeres ruhával készen vagyunk, ideális esetben jó retkes mindkét kezünk az olajtól, de ne kezdjünk el ész nélkül zuhanyozni, hanem azonnal töröljünk le minden nedvességet a kerékpárról, merd megrágja a rozsda. Ha kész, jöhet a kenés, amit lehet egyrészt kerékpárolajjal csinálni (valaki étkezésivel szokta, szerintem „okos”, nagy idézőjellel). A kerékpárolajból sok kell, hogy az jó legyen, de a bringaboltban adnak ennél jobbat is, amiből kevesebb elég – a drágább megoldások tartósabbak is, ugyanis, ha gazdagon kenjük a hajtóművet, utána könnyebben kerül rá kilószám az utca pora. Gondoljuk át. Mit hagytunk ki? Ja igen, a pedált! No az nem egy nagyon érzékeny dolog, azt is leönthetjük és a csapágyat fogkefével átkenhetjük, szép lesz!

Ez csupán leírva tűnik soknak, aki egyszer túl van ezen csak ennyire átgondoltan, annak a második már gyorsabb lesz, a végén meg már jelentkezhet a McLarennél a nyalókás ember mellé sisakrostélyt pucolni 4,8 másodperc alatt.

Hajrá!
(Házi feladat: nézz utána, mi az a láncnyúlásmérő kaliber, amikor olajügyben érdeklődsz!)