Egy ideig még tartották a tempót, és egész oldalas összeállításokat készítettek, aranykora volt ez a nyelveket beszélő újságíróknak. A többieket ekkor a legtöbb lap kirúgta, úgyhogy mentek vissza a balettbe ugrálni, vagy beálltak a Margit-szigetre kertésznek. Na de a többi írástudónak se lett fenékig tejfel az élete, ugyanis az olvasók közölték: tudunk mi eredetit is olvasni, nem kell nekünk a silány minőségű zanzásítás. Úgyhogy mehettek ők is, amerre láttak. Leginkább lambériázott, füstös talponállókban kötöttek ki, ahol egy-két fröccsért magyarázták el a nyelveket nem beszélő, micisapkás törzsvendégeknek, hogy mit is gondolnak rólunk odakint, és hogy ebből nekünk mit kell leszűrnünk.

Mélyet szippantottak olcsó cigarettájukba, és nikotintól megsárgult szakálluk alól eldörmögték, hogy a nagyon aggódnak a fékek és ellensúlyok hazai állapota miatt a mérvadó sajtótermékek. Időnként azért adódtak problémáik. Mert voltak igen nehéz felfogású, hozzám hasonló egyszerű, óragyári szakik, akik olyasmit szerettek volna megtudni a bársonynadrágos írástudóktól, hogy mi a különbség a következők között: a fékek és ellensúlyok hazai állapota, és a hazai fékek és ellensúlyok állapota? Foltos lett még kockás zakójuk hónalja is az erőlködéstől, hogy bebizonyítsák a maguk igazát: nem, nincs semmi különbség.

Na ekkor jött el az az időszak, amikor már senkit nem érdekelt, hogy mit írnak rólunk külföldön, és elkezdtünk végre újra a saját lapjainkban saját magunkkal foglalkozni.