Így gyártott álhírt száz éve a brit hírszerzés

Balogh

2017. február 17., péntek 20:10

Napjaink álhírcunamijában érdekes kultúrtörténeti információ, hogy a félrevezető hírek (hoaxok) gyártása közel sem a XXI. századi digitális kor találmánya, már száz éve is történt hasonló. Olyan, amivel ráadásul befolyásolni tudták az épp akkor zajló első világháború menetét.

A kémfilmekbe illő hamisítási történetet az a brit közszolgálati BBC zenésítette meg egy igen részletes anyagban, amelyet épp most ugyancsak az álhírközlő médiumok közé sorolt Donald Trump amerikai elnök egyik tanácsadója, a magyar származású Gorka Sebestyén. A Trump-stáb amúgy előszeretettel vádol médiumokat ezzel. Így a BBC mellett a fő gonosznak elkönyvelt amerikai CNN hírtelevízió is megkapta már ezt a kitüntető jelzőt.

Vajon Trumpék hasonló kijelentésekkel illetnék-e a brit katonai hírszerzés propagandaosztályát (MI7), amely az alábbi, 1917-es kacsát elhintette, majd „valósként tálalta” a brit sajtóban?

A kitalált történet arról szólt, hogy a német császári hadsereg elhunyt katonáinak szervezetéből egy németországi gyárban kivonják a glicerint, és ebből egyebek mellett szappant és margarint készítenek a harcoló csapatoknak. A vádak – amelyek akkor váltak halálosan komollyá, amikor neves brit lapok is tényként kezelve kezdtek el róla cikkezni – azt voltak hivatottak bemutatni, micsoda „kannibálok” ezek a velejükig gonosz németek. A horrorisztikus sztori hatására pedig a felháborodott kínaiak 1917. augusztus 14-én beléptek a háborúba az antant oldalán.

Tetem, de nem mindegy, milyen!

A hamisítást – amelyről korábban kiderült, hogy az volt – annak folyamatát bizonyítékkal megtoldva most dolgozta fel és mutatta be a sheffieldi Hallam Egyetem vezető kutatója, David Clarke. Ez alapján fel lehet vázolni, hogyan kreált valóságot egy hazugságból a háborús konjunktúrában a brit hírszerzés.

A glicerinkivonás rémtörténete az emberi halottakból már 1915-ben elkezdett terjedni a nyugati szövetségesek között, ám épp azért nem vették komolyan a dolgot, mert csak pletyka volt, egyetlen hiteles forrás sem tudta minden kétséget kizáróan igazolni, így a nagy lapok egyáltalán nem foglalkoztak vele.

A kocka 1917 februárjában fordult, amikor Nagy-Britannia nagyon akarta, hogy az ő oldalán Kína is belépjen a németekkel szemben a háborúba. A „hullagyár” így először az angol nyelvű sanghaji lapban, az 1850 és 1951 között működő North China Daily Newsban jelent meg. Áprilisban pedig a brit The Times, a Daily Mail és a Daily Express is beszámolt az esetről, s a közvélemény innentől kész tényként kezelte a német „kannibalizmust”.

A brit sajtó két forrásra hivatkozott. Az egyik egy Angliában működő belga lap névtelen informátora volt, míg a másik a Berliner Lokal-Anzeiger, az egyik legnagyobb példányszámú német napilap áprilisi riportja. Utóbbiban Kal Rosner tudósító arról írt, hogy égetett mész kellemetlen szagát érezte egy „hullagyáron” áthaladva. Az újságíró cikkében a hullára a német kadaver kifejezést használta (a gyárat Kadaververwertungsanstalt néven emlegették), amit ugyan a németek állati tetemekre, például lóra vagy öszvérre hivatkozva használtak, ám a britek emberi holttestre „értelmezték”.

S hiába tiltakozott a német diplomácia hevesen a szerinte durva hazugság ellen, a közvélemény elhitte a mértékadó brit lapok megállapításait, Kína pedig hadat is üzent.

Hiába kotyogták ki, bizonyíték nem volt

Azt, hogy a hír kamu volt, amelyet a brit titkosszolgálat manipuláció céljából hintett, 1925-ben a hírszerzés vezetőjeként is tevékenykedő John Charteris konzervatív parlamenti képviselő kottyantotta el egy amerikai körútján. Mint kifejtette, német katonáktól hozzájutottak olyan fotókhoz, amelyeken az látszik, amint egy vasúti szerelvényen lovak és elhunyt katonák holttestét szállították haza. Erre írták rá az ominózus kadaver német szót, majd Charteris a vérfagyasztó történettel kicsipkézve a katonák holttestét szállító szerelvény fotóját megküldte a kínai napilapnak, amely így cikket írt belőle.

Noha a beismerést az amerikai The New York Times meg is írta, Charteris az egészet letagadta, a hivatkozott fotó pedig sosem került elő.

A volt hírszerzési vezető mellett más is elszólta magát. Az MI7-nek az első világháború alatt tizenhárom beosztottja volt, emellett huszonöt újságírót foglalkoztatott brit lapoknál, akik a háborús propaganda terjesztéséért feleltek. Közülük talán az egyik legtehetségesebb Hugh Pollard volt, aki történetesen a Daily Express kiemelt tudósítójaként dolgozott. A férfi unokatestvére, Ivor Montague 1970-es visszaemlékezése szerint pedig Pollard azzal hencegett a családban, hogy ő volt az, aki elhintette a német halálgyár hírét a sajtóban.

Beláthatatlan következmények

Az elszólások ellenére közvetlen bizonyíték mind ez idág nem került elő arról, hogy az egészet a brit hírszerzés találta ki. Clarke azonban nemrég megtalálta azt a fotót, amelyről Charteris beszélt 1925-ben. A kutató a képre a brit nemzeti archívum külügyminisztériumi aktái között bukkant rá. Az 1917. szeptember 17-re keltezett fotón pont az látható, amiről korábban is említést tettek a hírszerzők. A „bizonyítékot” egyébként egy ügynök küldte el a mindkét háború alatt, 1917-ben még kormányhivatalként működő tájékoztatási osztály vezetőjének, John Buchan alezredesnek.

A később minisztériumi rangot kapó intézmény felelt a háborús propagandáért, illetve a hírközlésért. A fotón szerepel, hogy az ominózus képet a halálgyárról Charteris igazgató propaganda céljából továbbította.

A hírhamisítás súlyos következményekkel járt. A náci Németország ugyanis később épp ezt használta fel azokkal szemben, akik koncentrációs táborok működtetésével vádolták meg, mondván, a britek már az első világháború alatt is hazudtak. Joachim Neander és Randal Marlin történészek pedig arra is rávilágítottak, hogy az ominózus álhír miatt sokan kétkedve fogadták a holokausztról, a tömeges népirtásokról szóló beszámolókat a második világháború idején.