Az ön számára az ’56-os forradalom hogyan kezdődött?

– Október 23-án este egy VIII. kerületi vendéglőben vacsoráztam az egyik munkatársammal. Az utcáról beszűrődtek a skandálások: Ruszkik haza, vesszen Gerő! A kollégám, egy idősebb buszvezető nem engedte, hogy kimenjek az utcára. De engem borzasztóan izgatott, ami kint történt.

– Buszsofőr volt a kollégája?

– Igen, én kalauz voltam. Szüleim földművesek voltak, hét gyermeket neveltek. Hiába voltam jó tanuló, nem volt pénz a taníttatásomra, így feljöttem Pestre dolgozni. Aznap este még hazakísért a kollégám, de másnap reggel, amikor munkába indultam, már nem járt a 32-es és a 9-es busz, amelyeken nap mint nap a jegyeket lyukasztottam. Az utcák tele voltak emberekkel és én közéjük álltam. A körúton, közel a Corvin közhöz egy teherautóról osztogatták a puskákat. Nekem is jutott egy. Irtózatos nagynak tűnt, nagyobb volt, mint én.

– Beszkártos egyenruhában volt?

– Nem villamos kalauz voltam. A FAÜ– Fővárosi Autóbusz Üzem– feketés egyenruháját viseltem. Nos, összeverődött egy kis fegyveres csoport. Én a Taxis fiúra emlékszem– ez volt a gúnyneve –, mert mindig azt énekelte: Taxi, Marci megáll, Gyalog Marci beszáll… Ez akkor nagy sláger volt. Október 25-én este egy teherautóval szerettünk volna átjutni Budáról Pestre, fegyvereket szállítottunk, de a Lánchíd pesti hídfőjénél leállított bennünket egy szakasz ávéhás. Mind a négyünket letartóztattak. Mindjárt a Belügyminisztériumba vittek bennünket. Az alagsorban akkor már több fegyveres felkelőt tartottak fogva. Három órán keresztül feltartott kézzel álltunk ott. Az egyik társam leeresztette a kezét, a kék ávósok erre puskatussal kegyetlenül elverték. Még az éjjel egy rabszállító kocsi jött értünk. A mellettem ülő idősebb férfi fogta a kezemet és mondogatta, hogy ne féljek, ne féljek. Nagyon féltem. A Fő utcába vittek bennünket, a fegyházba. Az egyenruhámról levágták a csillagokat, mindent elvettek tőlünk.

– Aztán mi történt?

– Egy zárkába tettek a harmadik emeleten, III/1-es lettem. A fegyőrök arcát nem láthattam. Amikor megzördült az ajtó, akkor mindjárt a fal felé kellett fordulnom. Meg kellett tanulnom az új rendet. Nappal nem ülhettem rá az ágyra, éjszaka a takarón kívül kellett tartanom a kezemet. A folyosón volt a WC, nem volt rajta ajtó. Én, mint fiatal lány, borzasztóan szégyelltem magamat a többiek előtt.

– Nem értem: nem harcolt, mégis elkapták?

– Valóban nem használtam a fegyverem, de puskával kaptak el és egy fegyverszállítmánnyal.

– Mivel vádolták?

– Semmit nem mondtak. Elvették a személyi igazolványomat, a buszigazolványomat és az ejtőernyős igazolványomat.

– Ejtőernyős volt?

– A Magyar Repülő Szövetség tagja voltam.

– Meddig tartották fogva?

– Öt napig. Az utolsó napon, november 1-jén eltűntek az őrök. Este megjelent egy magas férfi egy másik katona társaságában, kinyitották a zárkaajtókat és egy szabaduló papírral elengedtek bennünket. A személyazonossági igazolványomat ott tartották, talán máig is ott lehet valahol. Az éjszakát az albérletemben, az Izabella utcában töltöttem. Másnap elmentem a nővéremhez a Szív utcába, aki nagyon megörült nekem, mert a cégnél elhíresztelték, hogy comblövést kaptam, és súlyos állapotban fekszem a kórházban. Az igaz, hogy egy repesz megsértette a bokámat, de attól még – ha sántikálva is – tudtam járni. A nővérem szobafogságra fogott, nehogy még nagyobb bajom történjen. Ennek ellenére elszöktem otthonról és elkezdtem plakátokat ragasztani.

– Kiknél, mikor?

– Miután az oroszok megszálltak bennünket, november 4-e után. Egy VI. kerületi lakásban– közel a Rottenbiller utcához– állítottuk elő a röplapokat. A Taxis vitt el ehhez a felkelő csoporthoz, egyetemisták, bányászok szervezték ott az ellenállást. Volt, hogy éjjel néhány órát az ablaknál őrködtem, vagy a ház párkányáról figyeltem. Sötétedéskor ellenállásra felhívó plakátokat ragasztottam, nappal meg vittem az ennivalót a fiúknak.

– Honnan szerezte be az élelmet?

– Vidékről sűrűn jöttek fel élelmiszerrel teli teherautók, osztogatták a kenyeret, a krumplit, lisztet, kolbászt. Jutott nekünk is. November közepéig tartottuk magunkat, akkor a vezetőnk, Gólya, egy magas szőke fiatalember azt mondta, hogy mindenki menjen, amerre tud, mert a forradalom elbukott és már keresnek bennünket. A Gólya csoport ellenállásának így lett vége. Egymás igazi nevét nem ismertük. Gyereknek sem tudtam meg a valódi nevét, tizenhat éves volt, mindenki Gyereknek hívta. Az egyik társamat, egy kissé molett hölgyet nemes egyszerűséggel Dagadtnak becéztek.

– Önnek mi volt a neve?

– Pityu. Azért hívtak így, mert sapka alatt hordtam a hajam és fiús természetem volt. Az igazi nevemet senki nem tudta, nem tudták, hogy én Réczi Ilona vagyok.

– November 15-e után mi történt önnel?

– Visszamentem az albérletembe, vállamra akasztottam a kalauztáskámat a nyolcvan filléres szakaszjegyekkel, az egy forint ötven filléres átszállójegyekkel és bementem a munkahelyemre, a Récsey remizbe.

– Nem gondolt arra, hogy el kellene menekülnie?

– Akkor még nem. De egy hét múlva a háziasszonyom szólt, hogy két bőrkabátos férfi keresett. Utána már nem mentem vissza, leutaztam Jászszentlászlóra , az édesanyámékhoz. De a pufajkások ott is kutakodtak. Eldöntöttem, hogy Nyugatra megyek. December elején ismét felmentem Pestre és a Zalába tartó vonatra szálltam fel. Tele volt emberekkel, nem beszéltek róla, de látszott, hogy mindenki el akarja hagyni Magyarországot. Zalaegerszeget elhagyva a mozdonyvezető már csak két vagonnal ment tovább és a határ előtt a menekültektől össze szedte az értékeket: karórát, arany nyakláncot, arany gyűrűt, pénzt, kinél mi volt. Már megnyugodtunk, amikor sötétedéskor azt vettük észre, hogy a vonat nem a határ felé megy, hanem vissza az ország belsejébe. Szerencsére a vonat nem ment gyorsan, így sikerült leugrálnunk és bemenekültünk az erdőbe. Nyugat felé vettük ismét az irányt. Heten voltunk egy csoportban. Átgázoltunk a derékig érő, jéghideg, sebes folyású Rábán. Egyik társunkat, egy vékony dongájú fiatalembert elsodorta a víz. Mi gyalogoltunk tovább, és egy árokban húzódtunk meg. Reggel idegen hangokra ébredtünk. Nem messze tőlünk orosz katonák járőröztek. Pár lépésre voltunk a határtól, de nem tudtuk, hogy ilyen közel vagyunk a szabadsághoz. Az volt a szerencsénk, hogy őrségváltás történt és mi ezt kihasználva rohantunk a határ felé. Nem álltunk meg, a kifulladásig szaladtunk, amikor egy tanya mellett megszólalt egy ember magyarul: ne fussunk tovább, mert már Ausztriában vagyunk. Sírógörcsöt kaptam.

– Most is elérzékenyedett az emlékektől.

– Igen, mert annyira féltem, hogy elkapnak bennünket. Nem messze a határtól egy lágerbe kerültünk, s attól kezdve szabad ember lettem.

– Mi történt ezek után magával?

– Ausztriában férjhez mentem, ez egy úgynevezett lágerszerelem volt. Ugyanis elterjedt az a hír, hogy aki nem férjezett, azt nem viszik tovább. Tehát volt ebben egy kis szerelem és egy kis jól felfogott érdek is. Végül is Kanadába kerültünk. Született egy fiam, de két évre rá elváltunk. Majd megismerkedtem egy férfivel, akivel tizennyolc évig éltem együtt, abból a házasságból született egy kislányom. Fogtechnikus lettem, volt egy kis laborom. Sajnos a második házasságom sem sikerült, emiatt elváltam. 1985-ben megismerkedtem a jelenlegi férjemmel, Bánkuty Gézával.

– Mit gondolt akkor, amikor megismerkedett Bánkuty Gézával, a forradalmárral, akit Kádárék életre-halálra kerestek?

– Akkor még sem ő, sem én nem tudtunk egymás múltjáról. Sokáig nem is beszéltem 1956-ról, mert annyira felhígították az ötvenhatos történeteket. Több emberrel beszéltem, aki a forradalom napjaiban szinte mindenhol ott volt. És ha összeraknám az életüket, akkor kétszer annyit kellett volna élniük, mint ahány helyen voltak. Éppen ezért szoktam mondani a férjemnek, hogy sokszor szégyellem megmondani, ötvenhatos vagyok, mert én nagyon picit tettem a forradalomért. Pongrátz Gergelyhez, a Corvin közi srácokhoz, Wittner Máriához vagy a Széna téri Szabó bácsihoz képest nagyon picit tettem.

– A puska, a fegyverszállítás, a röplapok ragasztása, akár halálos ítéletet is jelenthetett volna önnek.

– Lehet, de én nem szenvedtem meg úgy ötvenhatot, mint sok ezer társam. Ennek ellenére boldog és büszke vagyok, ha csak kicsiben is, de hozzájárultam 1956 méltóságának megőrzéséhez.