Kispesten Porubszky István, közismert nevén Potyka, egyik vezéralakja volt az ellenállásnak. A megtorlás éveiben ügyükben súlyos ítéletek születtek, ha Potyka itthon maradt volna, talán a legsúlyosabb büntetést kapta volna. A rendszerváltás után Kanadából hazatért, később ellentmondásos politikai tevékenysége nem nevezhető szerencsésnek, s a magyar sajtónak sem lett kedvence. A hetvenhárom éves autodidakta festőt kispesti otthonában nem a közelmúltról, hanem a forradalomban vállalt szerepéről kérdeztem.

A BRFK XIX. kerületi kapitányságának politikai nyomozó alosztálya szigorúan titkos, 237-es jelzéssel összefoglaló jelentést készített 1958. december 16-án a kispesti forradalmárok tevékenységéről. Természetesen ebben az iratban ellenforradalmárokról írt, és kiemelte Porubszky István nevét, aki vezette a kerület forradalmi ifjúsági szervezetét és az úgynevezett K. csoportot a nemzetőrségen belül. Ez a Történeti Hivataltól megkapott dokumentum azt is írja, hogy ön részt vett a fegyveres harcokban, és önök több szovjet katonát megöltek. A jelentés tudni véli, hogy Porubszky külföldre disszidált. Az iratot Pető Béla rendőr százados, alosztályvezető írta alá. Hogyan került a fegyveres harcokba?

– Kispesten a Hungária Jacquard Szövőgyárban dolgoztam, mint művezető-helyettes. Október 23-án Pestről hallatszottak a lövések. Aznap, amikor reggel mentem be a gyárkapun, ott állt a párttitkárnő, a szakszervezeti titkárnő, akik a szövőnőket győzködték, hogy nincs semmi baj, menjenek csak dolgozni. Én a kapuban megmondtam nekik, nem veszem fel a munkát, inkább körülnézek a városban, mi történik. A párttitkárnő fenyegetően lépett fel, ne tegyem ezt, mert komoly következményekkel járhat. Otthagytam őket és bementem Pestre, a Baross utcába, a klinikákhoz. Igazi forradalmi hangulat volt.

– Harcolt?

– Ott még nem. Csak csatlakoztam a felkelőkhöz. Másnap hazatértem Kispestre, és rögtön a Tanácsházához mentem, ahol óriási tömeg volt. Hallottam a tömegből a kiáltásokat: – jön a Potyka, jön a Potyka! Közismert ember voltam a rendszerellenes kijelentéseim miatt, meg aztán sokat fociztam. Egészen előre engedtek. A tanácsteremben éppen választották a forradalmi bizottság tagjait és többen engem is betuszkoltak az épületbe, hogy képviseljem őket. Nem volt ez véletlen, mert ott voltak szakszervezeti vezetők, a pártfunkcionáriusok, akik ismét magukhoz akarták ragadni a hatalmat. Ezt megakadályoztuk Pataki Gyulával, Simon Jóskával, Kós Imrével és még másokkal elzavartuk ezeket a lejáratott arcokat. Magunkfajtából megalakítottuk a kispesti forradalmi bizottmányt, elnöke Mikófalvy Lajos ügyvéd lett, helyettesének engem választottak. Éreztem, hogy bíznak bennem, a Wekerle-telepi srácban.

– Mit tettek a következő napokban?

– Megszerveztük Kispesten közellátást, fenntartottuk a rendet és védtük a szovjetek ellen a kerületünket. A szovjet hírszerzésnek volt egy bázisa azon a helyen, ahol most a kispesti metró van. A Kiserdő fölött tíz méter magasban áthúztak a Soroksári út felé vezetékeket, telefonvonalakat. Elhatároztuk, hogy ezeket elvagdossuk. Kós Imre felmászott az egyik oszlopra és elkezdte vagdosni a vezetékeket, de a szovjetek géppuskával, géppisztollyal tüzet nyitottak ránk. Mi válaszoltunk. Óriási tűzharc kerekedett.

– Fegyverük honnan volt?

– A kispesti rendőrségtől szereztük. Azok a rendőrök, akik nem álltak közénk, önként átadták a fegyvereiket. Végül is az volt a szerencséje Kós Imrének, hogy sikerült leugrania az oszlopról egy füves sáncra a tűzharc kezdetén, így semmi baja nem lett. Sajnos két ártatlan Wekerle-telepi kisfiút lelőttek az oroszok, mert azok véletlenül tartózkodtak a tűzvonalban. De ezzel nem ért véget tűzpárbaj. Csoportunkhoz csatlakoztak magyar páncélos tisztiiskolások. Így közös erővel meghátrálásra kényszerítettük a szovjeteket, akik Kőbánya felé elvonultak.

– Olvastam valahol, hogy a gránitgyárnál is voltak harcok.

– De még mekkora. Oda is oroszok fészkelték be magukat. Koroj György kispesti rendőrrel – aki később barátom lett –, valamint nyolc-tíz emberemmel tűz alá vettük a gránitgyárat. Onnan is sikerült az oroszokat távozásra kényszerítenünk. Nagy harcok voltak a Határ út és a Nagykőrösi út sarkánál is, ugyanis azoknak a szovjet katonáknak, akik Budapest centrumába akartak bejutni délkeleti irányból, vagy a Ferihegyi műúton, vagy az Üllői úton, vagy a Soroksári úton vagy a Nagykőrösi úton kellett haladniuk. Általában a tankot mindig egy páncélautó követte, majd megint jött egy tank és utána a páncélautó. Időlegesen úgy állítottuk meg őket, hogy például az Üllői úton felszedtük a macskaköveket. Tudtuk, hogy a tankok a kisebb barikádok előtt megállnak. A vendéglátósoktól kaptunk százszámra üres üvegeket, amiket benzinnel megtöltöttünk. Égő benzines palackokat dobáltunk rájuk. A páncélos tisztiiskolások az egyik tankot kilőtték. Abból kimászott egy aranycsíkos orosz tábornok, akit a fiúk behoztak a városházára hozzám. Közöltem vele, hogy nem bántjuk, ha a helyzet konszolidálódik, akkor majd a katonai bíróság eldönti, mi lesz vele. A pincébe vitettem.

– A szomszédos kerületekre is átterjedtek a harcok?

– Igen. Lőrincen, Kőbányán, Erzsébeten, Werner Laciék a Juta-dombnál harcoltak. Tudtunk egymásról, tartottuk a kapcsolatot.

– Október 29. után létrejött a tűzszünet. Ez érződött Kispesten is?

– Nem. Az orvlövészek folyamatosan dolgoztak. Éjjel a Városháza körül őrséget állítottunk, a jéggyár tornyából valaki mindig lőtt. Kénytelenek voltunk a jéggyárat megszállni és ezzel abba maradtak a célzott lövések is. A toronyban rengeteg töltényhüvelyt találtunk.

– A Kispesti Nemzetőrség K. csoportjának a vezetője volt. Mit fedett ez?

– Különleges csoport volt, mert hirtelen bevetésre, gyors reagálásra állítottuk fel. Mikófalvy Lajos ötlete volt. Volt egy autóm gépkocsivezetővel és huszonöt emberem. Amikor nem volt ennivalója a lakosságnak, a Hoffer-gyárból dömpereket hozattam ki, mert a síneken álltak a vagonok a vidékről küldött élelemmel, de nem volt mozdony, hogy behúzza őket a kispesti állomásra. Ezeket a vagonokat a dömperekkel behúzattam az állomásra, és így sikerült a káposztát, a krumplit, a rizst és más élelmiszert szétosztanunk. Mit mondjak, még anyatejet is szereztem a szoptatni nem tudó anyáknak. De nemcsak az ellátást szerveztük meg, hanem az ellenállást is. Ha jöttek a szovjet páncélautók a Ferihegyi műúton, akkor a K. csoport ott termett és felvettük a harcot. Jancsovicsék is keményen harcoltak. A Határ útnál negyvenen-ötvenen meg tudták zavarni a szovjet benyomulást. Szegedi Flóriánt is említhetném, képzett katona, bátor gyerek volt, de sajnos felakasztották, mert itthon maradt.

– A Történeti Hivatal által kiadott dokumentumban az olvasható, hogy Porubszky István megkérdőjelezte a nemzetőrök megbízhatóságát. Igaz ez?

– Igen. Ugyanis közénk beszivárogtak olyan személyek, akik, ha forró volt a helyzet, leléptek, a többieket cserbenhagyták.

– November 4-e hogyan érte önöket?

– Nem váratlanul. A Falábú (Prandoczky) Öcsi a Hoffer-gyár tetejéről gépágyúval három szovjet repülő közül az egyiket lelőtte. Szabadságszerető fiatal fiú volt, aki villamosbalesetnél vesztette el a lábát. Közben jöttek a tankok végeláthatatlanul. Tudtuk, hogy géppisztollyal, géppuskával nem tudjuk felvenni a harcot ezekkel a tankokkal és a velük érkező rengeteg katonával. Ezért Falábú Öcsit is nagy nehezen lehoztuk a gyár tetejéről és hátráltunk tovább.

– Mikor sebesült meg?

– A Határ útnál fejlövés ért. Szerencsémre nem volt életveszélyes, a golyó ahogyan belefúródott a fejembe, úgy el is hagyta. A gránitgyárnál pedig comblövést kaptam.

– Ki kötözte be?

– Köztünk három orvos is volt. Ők végezték az első segélyt. Jeszenszky vette ki a combomból a golyót és kötözött be. Szabó Géza doktor a fejlövésemet kezelte. Nagyon rendes emberek voltak ők, igazi hazafiak. November közepéig tartottuk magunkat. Végül is november 28-án többen, köztük Lendvai Tamás nőgyógyász főorvossal eldöntöttük, hogy elhagyjuk az országot, mert itt nem lesz irgalom. Kalandos körülmények között jutottunk el Ausztriába.

– Mi lett azokkal, akik itthon maradtak?

– Szegedi Flóriánt, Szobogya Zoltánt és Török Istvánt kivégezték. A többiek hosszú börtön éveket kaptak. Jancsovicsot tizennyolc évre ítélték. A mi csoportunkból többek között Mikófalvy Lajos és Pataki Gyula külföldre menekült, akárcsak Ács Imre színész is. Kós Imre Las Vegasban él. A kispesti rendőrség parancsnoka, Pintér Attila, akit mi neveztünk ki, a börtönben hunyt el.

– Önnel mi történt?

– Linzben, majd Németországban kórházban kezelték az elfertőzött sebeimet. Legnagyobb élményem – még ma is elérzékenyülők –, hogy karácsonykor a magyar sebesülteket meglátogatta a kórházban Habsburg Ottó. Egy mákos bejglit kaptam tőle. Minket, forradalmárokat az osztrákok, a németek, majd a kanadaiak is nagyon nagy szeretettel fogadtak.

– A családjával hogyan találkozott?

– Utánam jöttek a Fertő-tavon keresztül. A lányom a nagymamájával maradt, a kisfiam, a feleségem és az anyám jöttek utánam. Aztán együtt mentünk Kanadába. Ott kezdtem el komolyan festeni tájképeket.. A képeimből egyik kiállítást rendezték a másik után. Volt, hogy 71 galériával dolgoztam együtt Vancouvertől New Foundlandig. A honvágyam persze soha nem szűnt meg, mindig megmaradtam nemzeti érzésű magyarnak.

– Mikor jöhetett először haza látogatni?

– Nem sokkal azután, hogy hazahozták a Szent Koronát. Véglegesen a rendszerváltás után költöztem haza, ide Kispestre, a szüleim házába. Persze megtartottam a kanadai állampolgárságomat is, mert ott is van lakásom.

– Hogyan látja ma 1956-ot?

– Sajnos ma sokkal többen vallják magukat ötvenhatosnak, mint amennyien voltunk. Mert ha annyian lettünk volna, mint ahogyan ezt mondják, akkor nem maradtak volna itt az oroszok. A szalámizás taktikájához tartozik, hogy sok az ötvenhatos szervezet.

– Miért harcolt?

– A szabadságért. Azért a szabadságért, amit én megkaptam Kanadában. Azért a szabadságért, ami nem volt Magyarországon. Mert ha elmeséltem a szövőgyárban egy politikai viccet, akkor azt suttogva kellett tennem, nehogy elvigyenek az ávósok. Ezért a szabadságért volt érdemes harcolni, mert az én életemben ez volt a legfontosabb, és a hazaszeretet. Nem bántam meg semmit. A magyar nép örökre beírta a nevét a nagyok közé.