„Buena Vistából” például rögtön dupla adagot kért. Nem volt nehéz, ugyanis a Világzenei színpadon az igazi Buena Vista Social Club előtt fellépett az Életek éneke kompániája, akiket rendszerint illetnek az „Erdélyi Buena Vista” eposzi jelzővel. Elkönyvelhetjük ezt a gesztust rosszmájúan az árukapcsolást elősegítő marketingfogásnak is, ám tény: a tucatnyi népzenészből álló kompánia története kísérteties hasonlóságot mutat a világhírű kubai kollektíváéval. Őket is egy filmrendező – Berecki Csaba – fedezte fel, és ezeknek a muzsikusoknak ugyanolyan veszélyes volt magyar népdalt játszaniuk Ceausescu Romániájában, mint Omara Portuondoéknak forradalom előtti dalokat Fidel Castro Kubájában. Most viszont játszhatnak, felszabadultan, vidáman. Vagy koncentrálva és megilletődötten – mintha most léptek volna először színpadra. Pedig nagyon nem így van: lakodalmakon és táncházakban szocializálódott prímásaink pontosan tudták, mikor kell átváltani cigány siratóból, pattogós csárdásba, onnan pedig húr- és vonószaggató tombolásba.

Legnagyobb sikere természetesen az utóbbiaknak volt: különösen mikor méhraj módra döngött a két nagybőgő, a (kissé háttérbe szorult) harmonika és akusztikus gitár, na meg a brácsák és a hegedűk hangja. És szólhattak akármilyen zajosan, harsánnyá egy pillanatra sem vált, még akkor sem, amikor két prímás úgy döntött, hogy rögtönzött táncbemutatót tart. Dolguk végeztével meghajoltak és visszamentek a sorba húzni tovább a hegedűt. „Húzd, ki tudja meddig húzhatod” - járhatott sokak fejében, de a feszített műsoridő nagy úr, meghajlásra maradt csak idő. Mármint ezen az estén, mert nem vitás, ezt az együttműködést folytatni kell és akkor már talán az eposzi jelzőtől is meg lehet szabadulni.


Nem tudni, hogy Buena Vista Social Club miért rakatott a programfüzetbe kis karikákba helyezett R betűt a neve mögé, ezért csak tippelnék. Kuba második legkeresettebb exportcikkét cikkét ugyanis hamisítják. Történt ugyanis, hogy amikor Wim Wenders filmrendező segítségével Ry Cooder gitáros lemezt és dokumentumfilmet készített és világsztárrá vált az egykori mulató (ez volt a Buena Vista Social) egykori zenészeivel a kubai zene és életérzés divat lett. Egy időben nem volt olyan hétvége még Budapesten sem, hogy ne lépett volna fel akárcsak egy művelődési házban valamilyen kubai formáció, akár épp a film sikerdalaival. Talán ennek is köszönhető hogy a mostani produkció már senkit nem tud meglepni, ráadásul nincs már sorai(n)kban Ibrahim Ferrer, Compay Segundo és Ruben Gonzalez sem. A gyakran (na jó: állandóan) turnézó zenekar rutinossá vált ugyan, de franchise-á is: minden este megkapja a közönség a maga másfél órányi ritmusparádéját, az egymásnak adogatott trombita- ás harsona-szólókat, meg a szívhez szóló latinos naplementét, de ennyi, semmi több.

A Fatboy Slim néven haknizó Norman Cook sem feszült meg a Nagyszínpadon: a bigbeat műfaj doyenje nem átallott idegen tollakkal ékeskedni, ha már a sajátjai megkoptak – ideje volt másik menü után nézni. Ilyenkor elgondolkozhatunk azon, hogy mi a nagyobb csoda a Szigeten? A prémes bundában garsszáló fiatalember, a vödörból mojitózó topmenedzser, vagy a Nagyszínpad előtt felfújható medencében alvó turista?

Választ nem kaptunk, de talán mindegy is, érdekesebb volt két sátorral arrébb Tricky, aki ugyanolyan excentrikus és szakmájára nézve ugyanúgy producer, mint az előbb lehordott nagyszínpados futballrészvényes Funk Soul Brother, csak látszik, hogy mániájának más az eredője. Adrian Nicholas M. Thaws ugyanis nem magától, hanem a zenéjétől van megőrülve, aminek máris van egy furcsa következménye: emberünk a hiphopot dzsesszel és élő hangszerekkel színesítő triphop műfajában alkot (igaz ő kézzel lábbal tiltakozik ez ellen), ami alapvetően nyugtató hatással bír mindenkire. Tricky azonban mikrofont csavargat, páros lábbal ugrál, és berohangálja a színpadot az andalító dallamokra és a lassú ütemekre. Időnkét rappel és igét hirdet, vagy ukázt oszt ki arctalan zenészeinek – mint Schuszter Lóránt a P.Mobilban.

Képek: Jakab Viktor

Tricky persze nyilván nem tett ORI-vizsgát az ütőhangszerek kezeléséből, hogy színpadon lehessen, őt a Massive Attack lemezeknél való bábáskodás jogosítja fel a bohóckodásra. Persze ha ő és zenekara végig ezt a monoton katatóniát játszanák, akkor tényleg minimum hülyének nézné mindenki ezt a bristoli dervist, ám repertoárjukba belefér némi szalonpunk, egy kis csavart funky, atmoszferikus terjengések, és a Motörhead Ace Of Spades című klasszikusa, színpadra vezénylet tömeggel, és őrjöngéssel. A végén pedig még ő hajlong, megköszönve a jelenlétet és a részvétet.

Ilyenkor kicsit elvész a Sziget drivethru jellege, úgyhogy Tricky a la carte-ja után nem maradt más, mint távozni.