A falu nyolcszáz lelkes, és négy temploma van. S ez még hagyján, de három népcsoport lakja: magyarok, németek és cigányok. Ők osztoznak mindazon, ami Nagybörzsönyben jó vagy rossz.
A németek azt mondják, a múlt volt jobb. Nem ok nélkül mondják.
„Der Schwanz der goldenen Kuh ist in Schemnitz, aber ihr Kopf ist in Börzsöny.” Ami annyit tesz magyarul, hogy az aranytehén farka Selmecen, de a feje Börzsönyben van. Itt ugyanis aranyat bányásztak hajdan, s amikor fogyni kezdett, még utána is adott a hegy nemesfémet: ezüstöt. A bányamunkás mind német volt. Őket nem Mária Terézia telepítette: az esztergomi érsek hívta be őket a tatárjárás után. Olyan dialektust beszélnek, hogy a nagymarosi sváboknak, amikor a két háború között feljöttek gyümölcsért Börzsönybe, az árra kézzel-lábbal kellett alkudniuk, mert az itteniek szavából egy kukkot sem értettek. Ezen máig mulatnak az öregek, ők ugyanis értették a marosiakat. Jó hecc volt, mondják.
Ami utána következett, az kevésbé.
Hétszáz év után, mikorra felvirágoztatták Deutschpilsent, ahogy maguk között hívják a falut, jött Durján Pista, a tizenkilences kommunista, és segédeivel hatvan német családot kizsuppolt Börzsönyből. Egyesek szerint nem is hatvan volt, hanem nyolcvan, amit meg kell szorozni hattal, mert errefelé egy-egy családban legalább négy gyereket neveltek.
Negyvennyolc október tizennyolcadikán történt, mondják az itt maradottak – ezt a dátumot akkor is tudják, ha álmukból verik fel őket. Köztük van Kempf Gyula is, az új polgármester. Illetve nem egészen új, egyszer már próbálta, mit jelent a falu első emberének lenni.
Nem könnyű, mondja. Két vallás, három népcsoport: nehéz egyensúlyban tartani mindezt.
*
Állunk a szemerkélő esőben a polgármesteri hivatal előtt, várjuk a kisebbségi önkormányzat friss képviselőjét, Németh Csabát. Munkából jön, az Ipolyfabrik busza hozza a többi ingázóval együtt.
A busz késik, a polgármester épp rágyújt, amikor eléperdül egy harmincas cigány asszony. – Azért gyüvök, mert kéne a segély… Tetszik tudni, volt az a betörés, a fiamé. Mennem kell holnap a tárgyalásra, és nincs pénzem semmi.
Kempf Gyula a fogatlan asszonyra néz, aztán el, valahová messzire, majd bólint, jó, megnézi, mit tehet. A segély csak egy hét múlva járna, a betörésért viszont most esedékes az ítélet – a keskeny pallót a polgármester szíve fektetheti a kettő közé.
Ha már szívről van szó, Kempf Gyula jobboldali érzelműnek mondja magát. Annak idején tagja volt az MDF-nek, s a fórum színeiben lett polgármester. Maradt volna még, de ’94-ben megbetegedett. Gyógyulása sokáig bizonytalan volt, s amikor az orvosok végre elengedték, inkább alapított egy német–magyar trafócéget, mert hát élni kell valamiből. Alacsony, sűrű ember, olyan mokány fajta. Derű árad belőle, amire nagy szükség lehet ebben a faluban.
*
Az előző fél század szétborogatta mindazt, amiért az itteniek hétszáz éven át dolgoztak.
Itt van például a szőlő. Ilyen ócska helyen, ennyire hegyes és agyagos földön mások bele se fognának. A svábok belefogtak, és jó bort termeltek. Annyira jót, hogy a felvidéki kocsmárosok még Losoncról is lejártak érte, s vitték hordószám.
Negyvenöt után, amikor a magyarországi németeket megbélyegezték, és a postdami egyezmény XIII. cikkelye arról határozott, hogy az utolsó szálig ki kell őket telepíteni, rossz világ jött a nagybörzsönyi svábokra is. Igaz, hogy az akkori szociális titkár már módosított jelentést adott: „A község egy része kitelepítés alatt áll” – de senki nem tudta, melyik része. Amit tudtak, az annyi volt, hogy javaiktól megfosztják majd őket; akkor meg minek dolgozni? S főleg: kinek?
A gyönyörű szőlők elvadultak. Ami mégis megmaradt, azt a téeszesítés tette tönkre: valaki kitalálta, hogy táblásan kell művelni a szőlőket. Semmi nem lett belőle. A nyolcvanas évekre a maradék tőkéket is kivágták.
Így ért véget a bortermelés Nagybörzsönyben.
*
Más is véget ért.
A hagyományos életforma. Az, amit a föld, a munka és a minden akadálynak nekifeszülő akarat határozott meg. S amiről ma már csak azok tudnak szólni, akik elhagyták a nyolcvanat. Mint Klein Istvánné, aki Glázer Katalinként született 1920-ban, és már négyévesen tudott olvasni, mert nagyapja fővadász volt a prímási uradalomban, és hazahozta az újságot. Katinka a Pesti Hírlapból tanulta meg a betűket, a magyar szavakat, de hiába vágott az esze, hat osztály után vége volt a tanulásnak, be kellett fejezni egy életre az iskolát. Indulás a földre, sváb leánynak a munka a sorsa: dolgozni szakadásig.
És dolgozott, aztán férjhez ment, aztán jöttek a gyerekek, aztán a férjét bevonultatták az SS-be, aztán kitelepítés, és megélt annyi rosszat, aminek az ősei együtt a felét sem.
Ez még csak hagyján, de Fleischer fölakasztotta magát, amikor kitelepítették. A zsidó boltos meg Auschwitzban maradt, s a felesége, aki visszajött, éppen csak körülnézett, s mert látta, hogy ennek nem lesz jó vége, már ment is tovább Palesztinába.
*
A nagybörzsönyi kitelepítést a legsötétebb gonoszok tervelték ki. Célja nem a számonkérés, nem a bűnösnek mondott százak elűzése volt. A javaikra fájt a foga a sok munkakerülőnek. A házra, a bútorra, a földre, az állatokra, a pincében a borra.
S mindennek csúnya előzménye volt.
Nagybörzsönyt negyvenötben három hónapra megszállták az oroszok, s mindent tönkretettek, amit lehetett. A nőket is. Kérdem erről az idős asszonyt. Ingatja a fejét. Nem tud ilyenről.
Pedig biztosan tud. Az akkori plébános, László József emlékirataiban feketén-fehéren ez áll: „A sok bor veszedelmére lett a lakosoknak, mert a részeg katonák gátlás nélkül erőszakoskodtak a nőkkel.”
Miért hallgatnak a szenvedésről, akiknek részük volt benne? Szégyellik? Bélyegként viselik? Vagy félnek ma is?
A cigányok hangja azért hallik meszszebbre a faluban, mert a németek negyvenöt után csendesek, visszahúzódók lettek – mondja a friss polgármester.
Nos, akkor mondjuk el, mitől lettek csendesek.
*
Messze Nagybörzsönytől, tágas termekben úgy döntöttek a győztes méltóságok, hogy a felvidéki magyarok tűnjenek el Szlovenszkóból, s hagyják ott mindenüket. A börzsönyi és egyéb német ajkúak is tűnjenek, és vegyék tudomásul, hogy a ház, amiben századok óta laktak, többé nem az övék. Azokba költöztették a Losoncról kiebrudaltakat, a felvidékiek portáját pedig az Alföldről elcsalt szlovákok kapták meg.
Logikusnak látszott az egész, olyanformán, ahogy Mikszáth mondta volna: „Mindenki lépik egyet.” Egy baj volt csak. A nagybörzsönyi svábok nem léptek. Tőlük csupán elvették, amijük volt, de nem telepítették ki őket. Így került Klein Istvánné három gyerekkel egy falun kívüli tanyára. Az épület magyar gazdái megengedték, hogy ott húzzák meg magukat.
A lovak, a tehén, a liba, az aprójószág helyett ott lett hirtelen kecskéjük. Kicsi volt a fia, az asszony félt bejárni a faluba tejért, szólt az urának, vegyen egy kecskét. És az vett egyet a cigányoktól.
A nyomorúságban egymásra talált a német, a magyar és a cigány.
De aztán elmúltak a borzalmak, és újból egymásnak estek.
*
A magyarok és a németek maradéka Nagybörzsönyben ma egyként vallja, hogy disznóölések idején veszélyben a sonka meg a kolbász: a cigányok hallatlan fantáziával emelik ki a füstölőből vagy a kamrából.
Erről mégiscsak beszélni kéne valakivel. Lehetőleg egy cigány emberrel.
Ezért várjuk az esőben Németh Csabát, akit majdcsak meghoz a busz, az Ipolyfabriké. Egy piros Lada húz el mellettünk, benne bőrkalapos cigány legény, csupán egy atlétatrikó rajta, izmai akár egy súlyemelőé. Bőgeti a motort, sportosan vezet, ahogy ezt ma mondják.
Megértem a német ajkúak visszahúzódását.
A polgármester legyint, ahogy korábban a fogatlan asszony dolgára is, aki idő előtti segélyt kért. Ezek semmi ügyek – mondja. Ha csak ilyenek volnának…
Eszembe jut Klein Istvánné, aki arról beszélt, hogy régen a cigányokkal másként volt. Nyáron mentek a sváb gazdákhoz parasztmunkát végezni, télen kéregettek, és disznóöléskor is kaptak valamit. Voltak köztük muzsikusok, két zenekaruk körbehegedülte az összes lakodalmat az Ipoly mentén.
De hát azt nem lehet, hogy ma is kéregessenek! – vágok közbe. Attól még ugyanott maradnak, ahol voltak, és soha nem lesz emberi életük. Rám legyint. Az ital a fő bajuk. Ha van egy kis pénzük, mindjárt nagyurak.
*
Érkezik a busz, vele Németh Csaba. Nagy hangú vagányt vártam, szelíd arcú fiatalember nyújtja a kezét. Fogása kicsit puha, ereje a mosolyában van. Az ilyen mosolyra mondják, hogy feldől tőle a lány.
De vajon mire megy vele az önkormányzatban? Ott nem lányok ülnek.
Leteszi a hátizsákot a lába elé, s várja, hogy kérdezzek. A polgármester szobájában ülünk, és Németh Csaba igyekszik úgy tartani magát, ahogy vélhetőleg egy képviselőnek kell, ha újságíróval találkozik. Hát akkor lássunk hozzá.
Hány éves? Huszonkettő. Hány osztálya van? Hat. És hány gyereke? Kettő. Mit csinál az Ipolyfabrikban? Csiszoló vagyok, lakkcsiszoló. Jó munka? Jó. Ezt szerette volna, mikor még iskolába járt? Nem. Hanem? A szobafestést. Az nagyon tetszik. Ha elvégzem a nyolcat, megpróbálom. El fogja végezni? El.
Németh Csaba arca, amikor a szobafestésről beszél, megváltozik. Ragyog. Annyira, hogy szinte látom, ahogy a létra tetején áll, jókedvűen fütyül, és a szobát betöltik a színek, a hangok és annak tudata, hogy amit csinál, fontos.
De hát a börzsönyi cigányok dolgáról akartunk szót váltani.
Mi a baj velük? Néhányan nem úgy élnek, ahogy kéne. Hogyan kéne? Jobban, de az munka nélkül nem megy. És nem kapnak munkát? Csak kevesen, és ezen szeretnék segíteni. Lehet? Ha elvégzik az iskolát, akkor igen. Mit szeretne a gyerekeiből? Olyan embert, aki több, mint ami én vagyok. Legyen jó szakmájuk, legyen munkájuk. Szeret Nagybörzsönyben élni? Igen. És a magyarokat meg a németeket is szereti? Aki ember, mindegyiket.
*
Így, az írás vége felé megvallhatom, miért jöttem ide, épp ebbe a faluba. Kerestem valakit. Egy régi ismerőst. Azért nem mondom, hogy barátot, mert eltűnt azok szeme elől, akik szerették, és azt se mondja egy ideje, hogy bakfitty. Itt vett házat évekkel ezelőtt.
Nehéz életű ember. Kárpátaljáról űzte Magyarországra a sorsa. Apját, mert görög katolikus pap volt, a bevonuló oroszok letartóztatták, majd megölték. A fiú Szentes, Gyál és Sopron után érkezett Nagybörzsönybe. Hamar összetűzésbe került a cigányokkal. Sorsüldözött a sorsüldözöttel. Igaz, hogy másféle üldözöttség az egyik, mint a másik, de Kótyuk István menekülése láttatta be velem, hogy ebben a faluban mindenki valamilyen formában kárvallott.
Még abba is belehaltak néhányan, amitől ma Nagybörzsöny jobb sorsát remélik.
A kisvasútról van szó.
Valamikor erdei vasútnak hívták, és azért építették, hogy az érseki uradalom fáját könnyebben szállíthassák Ipolypásztóra, majd Trianon után Szobra. Igen ám, de ehhez kisajátították a börzsönyi svábok földjét, akik fellázadtak, s nem is akárhogyan: kaszát-kapát kaptak a kezükbe. A „forradalomnak”, mert az volt, három halottja lett 1908 októberében. A temetőben látható a felírás ma is, magyarul így hangzik: „Olvashatjátok sírkövemen, hogy a vasút miatt adtam bűntelen életem.”
Kár volt – mondhatnák a maiak.
Az erdei vasutat nyolcvannégyben megszüntették. Annyira, hogy még a síneket is felszedték. Hosszú harcok után az idén újraindították egy rövid szakaszon a vonatocskát. Rengeteg vendég jött s jön azóta is. Október végéig naponta négyszer indul Nagybörzsönyből Nagyirtáspusztára a masina, s ha a postán képeslapot kér az ember, a vonatról készültet adja a kezébe az ablak mögül a postáskisasszony.
*
Ettől remélik a jobb jövőt a nagybörzsönyiek. Hiszen itt hajdan szépen hozott a konyhára az üdültetés. Harmincnyolcban 169 nyaralója volt a falunak. Sokan közülük megjöttek nyár elején, és augusztus végén mentek vissza Pestre.
Ehhez képest, ami az úgynevezett szocializmusban történt idegenforgalom címén: katasztrófa. Negyvenkilencben még harminc magánházban fogadtak nyaralókat. Ez a szám a rengeteg központi intézkedés hatására 1984-ben leapadt hat szobára.
Ma annyival jobb a helyzet, hogy sok házat megvettek üdülőnek a városiak. De meleg ételt a helyi vendéglőben a betoppanó turista ma sem remélhet. És szállást is nehezen, ha nem jelenti be magát jó előre.
*
Az iskola falán kétnyelvű a tábla. Jelzi, hogy odabenn heti hat órában tanítják a nemzetiségi nyelvet: a németet. Viszont a templomban negyvenöt óta, amikor is egy időre tilos volt a német szó, csak magyarul prédikál a pap.
Az szocialista állam elvette az Igét a lelkektől, és visszaadott belőle valamit az értelemnek.
Rossz boltot csinált. Azért van ennyi zűrzavar.
Ezt az új polgármester, Kempf Gyula tudja a legjobban.
Nem lesz könnyű dolga.