Beláthatatlan, mi lett volna a sakkból, ha az egyik megszállottnak évtizedek kemény munkája közben nem jutott volna eszébe, hogy eljött az ideje a felemelkedésnek, legalább a kávéházi bábutologatással meg kell különböztetni a játékot az alantas időtöltésektől, és megismertette a világgal a királyi játék fogalmát.

Egy lépéssel tovább is merészkedett mindjárt: miután mindenkit legyőzött, egyszerűen fölvette a világbajnok címet, amivel a szépnevű bábutologatás egyszerre a művészet rangjára emelkedett.

A huszadik században már a tudomány, a játék, a sport szintjén kivívta a társadalom elismerését. Ha nem is tiszta művészet, de művészien lehet játszani – vélték a szellemi arisztokraták. Goethe és Einstein szerint a sakk az emberi agy pallérozására is alkalmas, nem elfecsérelt idő vagy unalomkergető marhaság. A napjainkban elfogadott összegzés – tudomány, művészet, sport – szerint az emberi elme produktuma, és akárcsak a legkülönbözőbb emberi találmányok, a társadalom javára létezik.

Steinitz Vilmos vállalta a gondolkodó és felvilágosító szerepét, és bátran kijelentette, hogy ő már belepillantott a játék lelkébe és heves szerelemre gyúlt. Az első időkben meg is kellett szenvednie érte. Úgy hiszi, itt az ideje felvilágosítani kortársait, hogy a sakk önmagában egy elfogadható „szakma”.

Steinitz egész tevékenysége – mint gyakorlati játszó és sakkíró egyaránt, mert mindenekelőtt az volt, és sakktudós – azt a benyomást keltette, hogy a sakk sokkal többet jelent neki, mint mindennapi kenyere, sokkal többet, mint pusztán egy mentőhorgonyt. Felismerték, egy nagy szellem szabadon és önként választotta ezt a hivatást, hogy a 64 mező titkait felderítse. A sakkjáték első ízben jelent meg mint önálló művészet. Ezeket a sorokat Alexander Aljechin írta A sakk útja a művészetig című tanulmányában. Szerencsém volt, hogy olvashattam Tóth László és Chalupetzky Ferenc 1948-ban ebben a témában kelt könyvét (Az ismeretlen Aljechin, Magyar Sakkvilág, 1948, Tóth László).