Varga Attila különleges zamatú, életes képekben, filmszerűen pergő jelenetekben láttató stílusát elsőként mégis közös pátriánktól függetlenül, közös kedvencünkről, a „cseh zseni”-ről, Bohumil Hrabalról szóló könyvéből ismertem meg. Eme nevezett Kerskói capricció – találkozások Hraballal című könyvről másokkal együtt én is leírtam azt, amit ő a legnagyobb elismerésnek fogott föl: könyvét maga a nagymester is büszkén vállalhatná saját kötetként. Az új könyvben szerepel esszé és lendületes, érzékletes riport is Hrabalról, valamint egy beszélgetés Menzellel, Hrabal filmes lelki ikertestvérével. Máris Varga Attila stílusművészetének sűrejében vagyunk, ki úgy tud magas szintű irodalmi újságírást művelni, hogy az irány, a beszédmód nem nyomja agyon a témát. Mi több, kiemeli, örök érvényűvé avatja az egyedit, halhatatlan metaforává az egyszer megtörténtet. A könyvben először gusztálgatva, lapozgatva, majd szisztematikusan végighaladva észrevétlenül átváltunk a stílus csodálatából a témakörök sokrétűsége iránti tiszteletre. Micsoda bősége a tegnapi-mai magyar valóságnak!

Varga Attila írásai odavarázsolnak bennünket átélhető és olykor élhetetlen magyar világunk megannyi szürke és színes mozaikjához. Egyszer a Nyugati pályaudvar nyüzsgő hétköznapjainak, az ott munkálkodók sziszifuszi, mégis, csak azért is gyönyörű, nehéz életének válunk részesévé. Máskor a számomra is felejthetetlen, lenyűgözően zord szépségű szatmári tájon barangolunk, ciceronénk, vezetőnk, a garbolci juhász kamerájával ismertet meg minket Nagyhódos, Kishódos, Kispalád vadregényesen csöndes romantikájával és realizmusával. Aztán az író elröptet bennünket keletről hazánk nyugati szegletére, a Zala megyei Sénye és Almásháza hétköznapjaiba.

Úgy veszi bonckés alá a végeken élők megannyi súlyos gondját, hogy nem feledi közben elénk tárni a csönd, a harmónia, a nyüzsgéstől, szmogtól mentes tájak felejthetetlen szépségét. Varga Attila egyszerre láttat fényt és árnyékot, elíziumit és infernót. Vérbeli író-újságíróhoz méltón, prózaköltői erővel vetíti az olvasó tudatára a tokaji táj és a tokaji borvidék auráját, a reá leselkedő súlyos veszélyeket, többek között a szlovák „gyarmatosítást”. S arról is tudósít, ami ennél is fájóbb: hogy az igazi veszélyt a világörökség részévé nyilvánított aranykertre egy anyaországi szocialista vállalkozó környezetellenes merényletterve jelenti. Eközben hétköznapi és rendkívül emberekkel ismerkedünk meg hazánkból és a nagyvilág legkülönbözőbb tájairól. Varga Attila úgy mutatja meg a posztkommunista Magyarország minden nyűgét és kínját, hogy ablakot nyit számunkra a nagyvilágra is.

Varga Attila könyvének a címe is találó. A Magyar tangó elringat bennünket, eközben magunk számára is észrevétlenül sodor bele az igazi Magyarország mélyvilágába. Szédületes a könyv térbeli tágassága, mélysége és magassága. Szédítő az írások időhorizontja is. Írásai közül számomra szinte mindegyik ismerősen cseng, hiszen 2002–2009-ig láttak napvilágot közös műhelyünkben, a Magyar Nemzetben. Varga Attila mestereihez, Hrabalhoz, Menzelhez méltó láttató erővel, szuggesztív, a helyszínre odavarázsoló kamerával mutatja föl az olvasónak az újkori Magyarország teljességre törekvő képét és egy szenvedélyes igazságkereső portréját.

A Magyar tangó éles és ékes cáfolata annak, hogy a napilapos újságírás, az irodalmi igényesség és a szociografikus elmélyültség egymást kizáró fogalmak, hiszen a kiváló írások mindegyike lapunkban jelent meg, az olvasók köznapi használatára és gyönyörűségére. Írójuk, Varga Attila egyszerre képes, a művészet két klasszikus alapfunkciójának eleget tenni: gyönyörködtet és használ. S azt hiszem, tollforgatót ennél aligha illethet nagyobb dicséret. (Varga Attila: Magyar tangó – társadalmi riportok és portrék, a szerző magánkiadása a Magyar Nemzetet kiadó Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. hozzájárulásával. 366 old., 2400 Ft)