Archívum
Történelmi titkok a budai Vár alatt + Képgaléria
„Emberek az embertelenségben”
A falon az '56-os szabadságharc jellegzetes, lyukas zászlója, a rádióból Nagy Imre beszéde szól. A mintegy harminc egyforma tábori ágyon sebesültek néznek a semmibe – magyar szabadságharcos és szovjet katona egyaránt küzd itt az életben maradásért. Szinte hallani fájdalmas nyöszörgésüket. Van itt súlyos fejsérült, olyan is, akinek amputálni kellett a lábát, vagy aki életmentő műtétre vár.
A merengésből az idegenvezető hangja ráz fel, induljunk tovább a Sziklakórház következő termébe. Miközben elhagyjuk az ’56-os szabadságharcban használt kórtermet, vezetőnk épp azt meséli: a forradalom idején ebben a helyiségben hat kisfiú és egy kislány született. Lám, az élet még a leglehetetlenebb helyzetben is győzedelmeskedik.
Idáig vezető utunk a rádiósszoba, a konyha, az előkészítő helyiség és a röntgenszoba mellett vitt el. A szűk folyosók, kis helyiségek után szinte mellbe vágó a legnagyobb kórterem élménye: a hatalmas boltíves helyiségben közel harminc ágy sorakozik, hátukon súlyos „sebesültek” egyforma, katonai pokróccal letakarva, az ágyak között „ápolónők” sürgölődnek – mindenhol élethű viaszbábuk elevenítik meg a háborús helyzetet. Látványuk egyszerre nyomasztó, hátborzongató, ugyanakkor mégis rendkívüli: a látogató átérezheti a háborúk borzalmait.
Civileket és katonákat is elláttak
A Várhegy alatti nagyjából tíz kilométer hosszúságú barlangjáratokat a II. világháború előestéjén, a ’30-as években kezdték megerősíteni és összenyitni. Az elképzelés az volt, hogy óvóhelyként szolgálhasson az esetleges bombázások alatt. Eredetileg a személyzeten kívül mintegy kétszáz fő befogadására volt alkalmas, ám az ostrom alatt előfordult, hogy hatszáz sebesültet is ápoltak itt.
A kórház 1944 februárjában nyílt meg három nagy és egy kisebb kórteremmel, valamint egy korszerű műtővel. Orvostechnikailag nagyon modernnek számított, civileket és katonákat egyaránt elláttak termeiben. A gyógyintézet a Szent János Kórház felügyelete alatt működött, vezetője Kovács István volt, aki maga is megjárta a frontot. Helyettese Seibriger András lett, rajtuk kívül még közel negyven orvos, és nagyszámú, vöröskeresztes ápolónő dolgozott váltásban. A kórház saját áramfejlesztővel is rendelkezett, így akkor is tudták a betegeket ápolni, amikor a többi kórházban ez már nem volt lehetséges.
A sziklakórházat 1945 júniusában zárták be. Több orvos nyugatra menekült, a korra jellemző módon a vezető és helyettese évekig „tilalmi listára” kerültek, és nem gyakorolhatták hivatásukat. Az ezt követő években magánkézbe került a létesítmény, gyógyszereket készítettek intézetben. Az ’50-es évek elején „szigorúan titkos” minősítést kapott, amelyet csak 2002-ben oldottak fel.
Kórházként az ’56-os forradalom idején működött újra, az ismét megnyíló kórtermekben civileket, magyar szabadságharcosokat és szovjet katonákat egyaránt elláttak. A forradalom leverése után a Sziklakórházat átépítették, azért, hogy egy esetleges vegyi vagy atomtámadás esetén is biztonságot nyújthasson. A tervek szerint a János-kórház kijelölt személyzete menekült volna ide riasztáskor, majd 72 óra elteltével engedték volna be a túlélőket. A János-kórház dolgozói egészen a ’80-as évek közepéig tartottak évente polgári védelmi gyakorlatot, szimulálva, kinek mi lesz a dolga egy támadás esetén.
Az előtérben levő szolgálati lakásban 2004-ig egy gondnok család lakott, akik szigorú hallgatás mellett tartották karban a létesítményt. Felújítására 2007-ben került sor, a világviszonylatban is különlegességnek számító múzeumot ma már bárki megtekintheti.
Megidézi a múltat
A Sziklakórház legnagyobb jelentősége talán abban áll, hogy termeiben a látogatók szembenézhetnek a múlttal, testközelből élhetik meg – mondta el az MNO-nak Tatai Gábor, a létesítmény szakmai vezetője. „Nem számított, hogy a háborúban ki, melyik oldalon állt, itt mindenkit egyformán elláttak. Ahogy a civileknek, a katonáknak is az volt a legfontosabb, hogy felépüljenek, és visszatérhessenek a családjukhoz, itt egyszerűen csak emberek voltak” – tette hozzá. A korra egyébként jellemző, hogy a kórházban dolgozó orvosok és ápolók munkáját és hősiességét nem ismerték el, sőt az események után többen elvesztették állásukat, vagy nem tanulhattak tovább.
Tatai Gábor elmesélte: a kórház helyettes vezetője, Seibriger András az ’56-os forradalom idején épp disszidálni készült, de visszafordult, mert úgy érezte, segítenie kell a sebesülteken. A hősies orvosok, ápolók, és a kórházban ápolt sebesültek élni akarása és munkabírása a mai kor emberének is példát mutat. Számos túlélő és szemtanú ma is köztünk él. A kórház megnyitásának 65. évfordulója alkalmából február 10-én emléktáblát avattak a bejáratnál. Üzenete sokáig elkísér: „Emberek az embertelenségben”.