A tényezővé, körülménnyé, sőt talán már intézménnyé duzzadt popzenei Disneyland a fentieken kívül számtalan más újdonságot tartalmaz még. Hagyjuk most az olyan evidenciákat, hogy drágább lett a jegy és a fröccs ára is, sokkal érdekesebb, hogy számtalan esetben hosszabb sor alakul ki a bankautomatáknál, mint a sörpult előtt, és hogy lassan tényleg nincs olyan magyarországi közintézmény, fedőszervezet és mozgalom, amelyik ne költözne kettő plusz öt napra a Hajógyári-szigetre.

Mosolyognivaló lett az is, hogy hiába próbálkozik lelkesen a „koszonommel” a színpadon álló zenész, hiszen közönségét már inkább alkotják németek, olaszok, franciák, angolok és hollandok, mint magyarok. Hogy ez szomorú vagy örömteli, attól függ, hogyan fogjuk fel: lerészegedni vagy szórakozni jár ide Nyugat-Európa ifjabbik fele? Ugyanakkor van, ami nem változott semmit: ugyan a sátrak és a színpadok folyamatosan költöznek, de a nagyszínpadtól (rendezői) balra még mindig ott van az a facsonk, amiben egész biztosan elhasal valaki. És igaz ez a távolságokra is: a világzenei színpadhoz például még mindig csak egy zarándok elszántságával érdemes elindulni.



Gerjedésbe jajduló hegedű

De időnként érdemes. Például amikor a Napra játszik ott. Ezúttal Balogh Kálmán cimbalmos ugyan nem tartott velük, a hangzás sem volt tökéletes, de a harmonika- és hegedűszóval, valamint virtuóz gitárfutamokkal tuningolt népzenéért érdemes volt átgázolni a civil szféra szórólapozóin és az állítólag lávakövön sütött hot dog füstjén. Az Ugrós, az Icipici ház, a Jaj, a világ és a De sötétlik ugyanis nagyszerű képet adott arról, hogy mi lett volna, ha Bartók Béla erdélyi népdalgyűjtése során valami egészen furcsa véletlen folytán Jimi Hendrixre bukkant volna. Nyilván nézett volna egy nagyot, mint ahogy a járókelők közül is sokan tettek így: a nagyon is valóságos népzenei alapokra nagyon is fiktív és sajátságos néptáncot kezdtek el járni, és ez így is van jól. Egy megjelenés előtt álló dalukba még Chuck Berry rock and rolljából is csempésztek egy kicsit muzsikusaink, de a Napra-koncerten mégsem ez a pillanat hozta el a katarzist. Amikor egy hosszan kitartott gitárgerjedésbe belejajdult a hegedű, az mindig nagyon szép volt. Sokszor a frissen feltalált néptánc is alábbhagyott ilyenkor.

Zöld hópehely és zöldhatár

Igen bágyadtnak hatott ezt követően a brit Snow Patrol zenéje. Tétova akkordokból, sápadt dallamokból és vérszegény ritmusokból építkező zenéjük – amelynél sokszor érdekesebbnek bizonyult a zöld hópelyheket és menetelő búvárokat felvonultató háttérvetítés – e sorok íróját az olyan filmbetétdalokra emlékeztette, amelyek mindig a happy endet festik alá.

A világzenei színpadon fellépő arizonai Calexico nem engedi meg magának ezt a luxust: igyekeznek mindenféle érzelmet szabadjára engedni. Ezzel ők mondjuk a ló túlsó oldalára csúsznak át, időnkénti harsányságuktól mexikói gyökerekből táplálkozó muzsikájuk nem összetett lesz, hanem tarkabarka. Dicséretes persze, hogy a mexikói népzenét – a zöldhatáron belépő illegális bevándorlók hozományát – összeházasítják a bluesalapú gitárzenével: nincs is ezzel baj, amikor nagybőgővel, három hathúrossal teszik ezt, pláne ha adnak a dalaiknak egy kis tarantinós vagy tarantulás ízt is. Ilyenkor jutnak westernképsorok, meg szélfútta gazgörgetegek az ember eszébe, ami mégiscsak jobb, mint a bikaviadal-paródiákat, latin-amerikai szappanoperákat és elrontott Marquez-adaptációk filmzenéit idéző dallamok. Mert a Calexico – sajnos – ilyet is tud, kár érte.

A Myspace-generáció Cherje és az UFO Romeo

Ahogy talán kár lesz Lilly Allenért is, ha egyszer a kiadója vagy a menedzsere (vagy mindkettő) majd úgy dönt: nem a kisasszony lesz a Myspace-generáció Cherje. Mert lehet kupléra fuckyou-zni és középső ujjat lóbáltatni pár tízezer emberrel, lehet Britney Spears-dallal visszatérni a ráadásra, és lehet fő fellépőként elkotyogni, nem is tudta, hogy ő lesz itt a világszám (valóban: a hölgy Európa szerencsésebb történelmi fejlődésű régióiban bőven matinéidőpontban kapott helyett), de erre a jellegtelen slágerzenére nem sok vevő lesz.


                          

Ellentétben a skandináv rock and rollal. A műfaj titkát sokan próbálták már megfejteni és vélték megfejteni, emlegetvén az északi országok oktatási rendszerének zenecentrikusságát, a féléves sötétséget (van idő gyakorolni a hangszereken) és persze az alkoholfogyasztási szokásokat. A megoldás lehet, hogy máshol van, ám a stílus zászlóshajójának számító Backyard Babies itt volt a Szigeten, hogy segítsen nekünk. Na nem megfejteni a titkot, hogy a vikingek leszármazottai miért tudták jobban egyesíteni a Sex Pistols és a Guns N’ Roses hagyományait a grunge korszak közepén, mint bárki más, hiszen nem derült ki, hogy a svéd négyes hogyan ad karaktert egy három hangból álló dalnak. Ráadásul úgy, hogy mindkét rendelkezésre álló énekes hamis: csak az egyik nyávog, a másik meg kiabál. De szórakozni, abban tudtak segíteni. A legnagyobb közönségkedvencnek számító UFO Romeót, a lustán hömpölygő Highlightsot vagy a félig telt sátrat megugráltató Degeneratedet még a két darab tapsoltató, öngyújtózós ballada sem rontotta el. Szerencsére rövid is volt a műsor (a kevesebb ilyen pofonegyszerű muzsikák esetében több), a zenekar legjobb lemezének számító Total 13 hosszát alig haladta meg, jött is a vastaps és a kiáltás a közönség soraiból, tisztán kivehetően. Így hangzott: „Zugabe! Zugabe!”

Hazaféle menet az MNO tudósítója már csak három embert látott a bankautomatánál. A sörcsapnál pedig nem volt senki.