Archívum - Magyarnemzet

A felrobbantott timföldgyár

Becsület és dicsőség dolga – hirdette a felirat az elkótyavetyélt almásfüzitői üzemben
Hajdú Péter

2006. március 09., csütörtök 01:00
Egy unió által finanszírozott, közel 700 millió forintos rehabilitációs program első lépéseként február 23-án felrobbantották az egykori Almásfüzitői Timföldgyár lúgsűrítő üzemének épületét. Ezzel megkezdődött annak a programnak a végrehajtása, amelynek keretében jövőre ipari park létesül a helyszínen, illetve a település római kori múltját, valamint a timföldgyártást bemutató múzeumot hoznak létre a kilenc évvel ezelőtt bezárt gyár területén. De vajon miként jutott el idáig az egykor méltán híres üzem?
Trösztből részvénytársaság, állami vállalatból kft., kevesebb beleszólás, nagyobb önállóság. Másfél évtizeddel ezelőtt ezekkel a jelszavakkal igyekezett szabadulni a széthulló KGST-piactól az Almásfüzitői Timföldgyár. A baráti együttműködésről akkor igyekeztek átállni a piacorientált termelésre, amikor – a rendszerváltás második évére – az egykoron a világtermelés 17 százalékát adó bauxit-nagyhatalom Magyarország részesedése 0,3 százalékra csökkent, amivel a futottak még kategóriába kerültünk. Nem a mi bauxitunk fogyott el, hanem a világban új lelőhelyeken kezdték meg a termelést.
Ráadásul az általunk előállított timföld – gyenge minősége miatt – lényegében eladhatatlan volt a szabadpiacon. Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga – a gyárbejárat fölé az ötvenes években kikerült, és még napjainkban is olvasható feliratot az üzem vezetése a rendszerváltás után sem tartotta idejétmúltnak, ám akkoriban – a magyar alumíniumipar vezetőivel egyetemben – mégis inkább az új technológia, beruházás, illetve az ehhez szükséges pénz hiánya miatt fájt a fejük. A megoldás az lett volna, ha találnak olyan tőkeerős nyugati befektetőt, aki fantáziát lát a magyar timföldgyártásban.
1994: leáll a termelés
Az 1994. évi kormányváltás idején foglalkozott az Állami Vagyonkezelő (ÁV) Rt. a timföldgyártás és az alumíniumkohászat helyzetével. A hivatalba lépő Horn-kormánynak azt javasolták, hogy legkésőbb augusztus elsejéig szüntessék meg a korszerűtlen timföldgyártást Almásfüzitőn, s amennyiben nem sikerül korszerű technológiára átállítani a gyárat, úgy eresszék szélnek a mintegy ezer dolgozót. A termelés leállítása és az egyéb válságkezelő intézkedések a vagyonkezelő becslése szerint több mint 2,7 milliárd forintba került volna. A költségeket az ÁV Rt. nem tudta magára vállalni. Ugyanakkor javasolta az olyan, alumíniumiparhoz nem közvetlenül tartozó érdekeltségek, mint a Hungalu Rt. négy fémfeldolgozó kft.-jének értékesítését.
Alig három hónappal később Pál László ipari miniszter az ÁV Rt. korábbi döntésének megváltoztatását kérte, mondván: komoly gazdaságdiplomáciai lépéseket tettek az iparág megmentése érdekében.
Az ÁV Rt. korábbi elképzelései szerint 1994. szeptember 15-én annak ellenére akarták megszüntetni a korszerűtlen nedves timföldgyártást a Duna-parti városban, hogy a környéken nem volt semmiféle egyéb munkalehetőség. Az akkori indokolások szerint még mindig kisebb költség és kevesebb veszteség az ötszáz almásfüzitői munkahely megszüntetése, és helyette a nem kohászati jellegű timföldgyártás fejlesztése, mintha Ajkán történne ugyanez. Az ottani 320 ezer tonnás termelés leállítása ugyanis a bauxitbányászattól az alumíniumkohókon keresztül a hőerőműig legalább kétezer munkahely megszűnésével járt volna. Sőt az új termékpaletta bevezetése és a létszámcsökkentés mintegy másfélszer annyiba – 1,6– 1,8 milliárd forintba – került volna Ajkán, mint Almásfüzitőn. A vagyonkezelő javaslatára a kormány végül 1994. november 1-jén állította le az Almásfüzitői Timföld Kft. nedvesüzemi timföldgyártását a túlméretezett hazai timföldkapacitásra, illetve az akkor már negyedik éve tartó alumíniumipari recesszióra hivatkozva. Ekkor 334 alkalmazottat küldtek el, s mindez 705 millió forintjába került az államnak.
Ezt követően, a timföld árának meredek emelkedését látva a Hungalu nyílt pályázaton három évre bérbe adta a céget az osztrák– orosz–magyar Hungalumina Kft.-nek, amely 800 millió forintos költséggel, a meglévő 460 mellé újabb 260 dolgozó felvételével tervezte a termelés felfuttatását. A történet érdekessége, hogy 1995 decemberében importbauxitból indította meg a bérlő a gyártást, miután a magyar termelést ellenőrző Bakonyi Bauxit Kft. tevékenysége jelentősen visszaesett, ezért a cég csak az ajkai és a mosonmagyaróvári timföldgyár igényeit volt képes kielégíteni. A közel egymilliárd forintból újraindított termelést jórészt hitelből állta a Hungalumina, amiből közel 800 milliót a Hungalu Rt. érdekeltségi körébe tartozó vállalkozásoktól kapott meg.
Adjuk el a gyárat!
A következő évben az ÁV Rt. döntése értelmében a vagyonkezelő Hungalu eladásra hirdette meg az akkor már Aloxid Kft. néven futó céget. Miután időközben a timföld ára ismét visszaesett, a vagyonkezelő már nem tudta igazán kedvező feltételekkel megkötni az adásvételi szerződést. Kérdés, hogy miért döntött végül az értékesítés mellett a Hungalu Rt. igazgatósága, amikor világos volt előtte, hogy az arra egyedüliként jelentkező Hungalumina igen közel áll a csődhöz. A korábbi bérlőből vevővé vált társaság ugyanis már mintegy 1,5 milliárdos adósságot halmozott fel: magának a Hungalunak 495,5 millió forinttal, a vagyonkezelő érdekeltségi körébe tartozó Hungaluker Rt.-nek 400 millióval tartozott, de a frissen megvásárolt almásfüzitői Aloxidnak is korábbról 160 millió forint bérleti díjjal volt adósa.
Az eredeti elképzelések szerint 25 százalék plusz egy szavazat maradt volna állami kézben, de mire 1996. december 19-én pecsét került a magánosítási szerződésre, már megváltozott a koncepció, s a Hungalumina mindössze 100 millió forintért jutott hozzá a könyv szerint kétmilliárd forint értékű vagyon kilenc tizedéhez. (A magyar állam haszna a tranzakcióból ténylegesen csak 7,4 millió forint volt, a szerződésben ugyanis beszámították a korábbi bérlő 92,6 millió forintos beruházását a gyárba.) A privatizációs szerződésben a vevő vállalta, hogy gondoskodik a hosszú távú működésről, nem bocsátja el a hatszáz dolgozót, és egyoldalúan nem változtatja meg a kollektív szerződést. A többségi tulajdonos osztrák cég pedig kötelezte magát, hogy a veszteségesnek ígérkező 1997-es év finanszírozására 3 millió dolláros tulajdonosi hitelt ad. Az adásvételben azt is kikötötték, hogy amennyiben bezárják a gyárat, úgy a vételáron felül annak tíz százalékát is köteles befizetni az államkaszszába a vásárló. Ennek fejében a Hungalu Rt. átvállalta az Aloxid Kft. 1,2 milliárd forintos környezetvédelmi kárelhárítási kötelezettségét.
Alig száradt azonban meg a szerződésen a tinta, a privatizációs sikersztorinak induló történet rémdrámába csapott át. A Hungalumina vezetői ugyanis rosszul számoltak, amikor abban reménykedtek, hogy az emelkedő világpiaci timföldárakra alapozva dolgozhatják le az előző évben felhalmozott mintegy 700 millió forintos adósságot. 1997 elejére az is kiderült, hogy a korábbi ígéretekkel szemben a többségi tulajdonos a befektetett hárommillió dollárt is kivonta a cégből, s azt ötvenezer tonna timföld vásárlására fordította. Almásfüzitő új tulajdonosa egyben azzal vádolta meg a Hungalu Rt.-t, hogy a szerződésben vállalt kötelezettségének nem tett eleget, vagyis leállította az ígért 5 millió dolláros előfinanszírozási hitel folyósítását, s nátronlúg vásárlására sem kapták meg a kilátásba helyezett egymillió dollárt. A vagyonkezelő ezzel szemben azzal érvelt, hogy a vásárló felrúgta a privatizációs szerződést, amikor kivonta a termelésből a hárommilliós tulajdonosi hitelt, ezért volt kénytelen a hitelfolyósítást leállítani.
A gyár vezetése akkor került különösen kínos helyzetbe, amikor a befolyó bevételeket egy korábbi kiegyenlítetlen hitelügylet miatt a hitelező Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) Rt. lefoglalta. Közben, alig egy héttel a privatizációs szerződés megkötése után a Moltrade–Mineralimpex Rt. bíróság előtt kezdeményezte az Aloxid Kft. felszámolását. Végül 1997 januárjának végén a Hungalu is visszamondta a félmilliárd forintról szóló, alig néhány héttel korábban kötött kölcsönszerződést.
Érdekes és furcsa lépések
a felszámolás során
Miközben 1997 elején a termelés leállt, s immár teljesen kilátástalan volt a helyzet, a Hungalu a maradék 10 százaléknyi állami részt felajánlotta a dolgozóknak. A munkások tájékozatlanságát jelzi, hogy 167-en éltek is a lehetőséggel, és tulajdonossá váltak a cégben. Amíg a bíróság 1997. március 14-én elrendelte a Hungalumina felszámolását, az üzletrészt jegyző és megtévesztett dolgozók április másodikán írták alá a tulajdonba kerülésüket biztosító szerződést.
A felszámolóként kijelölt Duna Libra Közgazdász Rt. üres kasszát talált a cégnél. Nem véletlenül, hiszen ez év január 15-én, alig egy hónappal a privatizációs szerződés aláírását követően Jevgenyij Alekszejevics Paramonov, a Hungalumina akkori ügyvezetője a korábban már említett 3 millió dolláros timföldvételár-előleget egy vaduzi bejegyzésű, Buzios Resort Est. nevű cég számlájára utalta át. Érdekes módon hosszú hónapokkal később sem sikerült sem a szállító, sem az állítólag megvásárolt timföld nyomára bukkannia a felszámolónak. Ezenkívül két külföldi megrendelésre is kifizetett a cég több száz millió forintot, de a megrendelőket azóta sem találni sehol.
S bár nem az Aloxid jutott csődbe, a felszámoló az eljárás során az almásfüzitői kft. vagyonát is értékesítette. Az Aloxidra 1997 júniusában jelentkező Alfa Group Consortium nevű orosz cég több tíz millió dolláros ajánlatát bankgarancia hiányában komolytalannak minősítette a Duna Libra, meg sem hallgatta képviselőiket. Figyelemre méltó, hogy az Aloxid vagyonának értékesítése során egy 72 hektáros területet, közel 1300 négyzetméternyi alapterületű épülettel mindöszsze 540 ezer forintért adott el az 1997. május 10-én mindössze tíz napra kinevezett új ügyvezető. Május 20-án pedig a felszámoló elrendelte az Aloxid végelszámolását. Ez a momentum azért lényeges, mert a végelszámolás előtt a felszámoló utasítására az igazgató még megköthette az üzletet, azt követően viszont már csak nyílt tárgyaláson lehetett volna értékesíteni a vagyontárgyakat. S hiába volt szennyezett a terület, a négyzetméterenkénti 75 fillérnél biztosan jobb árat lehetett volna elérni. Magát a timföldgyárat pedig ócskavas áron, 300 millió forintért vásárolta meg a Recultiva Depona nevű osztrák környezetvédő cég.
A vagyon és a szaktudás tehát elporlott, ma pedig csak abban reménykedhetnek az almásfüzitőiek, hogy jövőre munkát találnak az egykori szocialista nagyüzem helyén kialakítandó intézményekben.

A nap képe

Időjárás

ma
zápor
Min: 9°C
Max: 19°C
holnap
zápor
Min: 4°C
Max: 18°C
Részletek

Szavazás

Kire gondolhatott José Gomes?