Pályamű. Joszif V. Sztálin szobrát 1951. december 20-án – a 73. születésnapján – avatták fel a róla elnevezett téren az akkori magyar és szocialista szövetséges párt és állami vezetők, valamint nyolcvanezer ember jelenlétében. Két évvel korábban született párthatározat az emlékmű felállításáról, a pályázatra az ország legnevesebb szobrászait, építészeit hívták meg. Végül Mikus Sándor Kossuth-díjas szoborterve valósult meg: 11 méter magas kőposztamensen állt a „generalisszimusz” 7,5 méter magas, 6,5 tonna súlyú bronz alakja. A Rákosiék által lebontott Regnum Marianum-templom helyén emelt bronzmonstrumba beolvasztották több, 1945-ben a fővárosi közterekről eltávolított szobor, köztük Andrássy Gyula, Tisza István és Görgey Artúr emlékművének anyagát.  * Szobrászok. Az október 23-i esti szobordöntésről fényképfelvételek is készültek, amelyek közül néhány látható a forradalomról szóló könyvekben, újságcikkekben és az interneten. Az egyik ismert fotón kivehető, hogy a Sztálin bal lába mellett térdelő, a hegesztőkészülék gumicsövét tartó fiatalember az akkori buszsofőröltözethez tartozó ellenzős egyensapkát visel. Több mint városi legenda, hogy amikor a bronzgólem előredőlt, egy pillanatra megállt, amíg a gerincmerevítő sín is meghajlott benne. A hirtelen támadt csendben valaki fölkiáltott neki: „Tartsd magad, Jóska!” Szintén a pesti humor gyöngyszeme, hogy reggel a talapzaton, a diktátor neve helyén már ez volt olvasható: Csizma tér. A szobor homloka behorpadt a földet éréskor, a fejét és törzsét az emberek szorgos munkával tovább aprították, és széthordták. Mázsás öklét Pécsi Sándor színész vitte haza, és őrizte meg a kertjében elásva. Később az utcai eseményekben való részvételért elítélteket, akiknek valami közük volt a Sztálin-szoborhoz, a börtönben „szobrászoknak” hívták.

Fráter Béla nyugdíjas autóbusz-, később kamionsofőr 32 éves volt 1956-ban, amikor az emberi sorsok fő rendezője úgy avatkozott bele az életébe, hogy vidéki szolgálati út helyett a fővárosban kellett maradnia október 23-án. 53 esztendő múltával így emlékezik vissza a nagy nap eseményeire:
– Akkor a Budapest és Pécs közötti Mávaut-járaton dolgoztam. Két Ikarus 55-ös közlekedett felváltva a vonalon, a heti beosztás szerint október 23-án reggel hatkor nekem kellett volna útra indulni. A farmotoros busz azonban elromlott, a váltótársam ment el a másikkal, engem beosztottak jármű nélküli szolgálatra a Szabolcs utcai garázsba. Napközben hallgattuk a rádiót, a híreket az egyetemisták készülő tüntetéséről. A délutáni eseményekről is sorra értesültünk a munkába bejövőktől. Kora este megtudtuk, hogy a Hősök terén nagy tömeg gyülekezik, ott is tüntetnek. Ez közel volt hozzánk, egy-másfél kilométerre a Szabolcs utcától. Gyorsan beültünk páran egy kisebb, 30-as Ikarusba, és odamentünk. A Felvonulási téren, a Sztálin-szobor előtt valóban sokezres tömeg volt, az emberek kiabáltak, jelszavakat skandáltak, zászlókat lengettek. Valahonnan már létrákat is hoztak, felmásztak a talapzatra, ütötték-verték a szobor lábát, drótköteleket igyekeztek rákötni, hogy azzal próbálják lerántani. A szobor meg sem mozdult, miközben a hangulat egyre fokozódott. Tartottunk tőle, hogy a feldühödött tömeg megrongálja a buszunkat, amit engedély nélkül hoztunk el, ezért visszavittük a garázsba. De nem tudtam nyugton maradni, néhány kollégám sem, így gyorsan visszamentünk a szoborhoz. Akkor már ott volt a fővárosi autóbuszüzem Mávag típusú autómentő kocsija, a motorháza elején egy széles „Berta” felirattal. Ez segített húzni a drótkötelet a szobor lerántásán munkálkodó embereknek, de műszaki szemmel fel lehetett mérni, hogy ez sem lesz elég a sikerhez.
– Volt a telepünkön egy amerikai gyártmányú, Diamond típusú vontató, még a háború után hagyták itt, azzal vontattuk be a defektes buszokat a garázsba – folytatja az elbeszélést Fráter Béla bácsi. – Beszálltunk, és visszamentünk vele a Sztálin-szoborhoz, de vittünk magunkkal hegesztőpalackot, lángvágót, mindent, ami a munkához kellett. A tömeg időközben tovább nőtt, többen dolgoztak fönn a szobor lábánál, kalapácsokkal, fejszével, nehéz vastárgyakkal ütötték-verték, hogy eltörjék. Az lehetetlen volt. Odaálltunk tehát a kocsival a közelébe, előszedtük a hegesztőapparátot, felmásztunk a létrán, ketten felvittük a lángvágót a hosszú gumicsővel a szobor talapzatára. Ott kellett vágni, ahol a legvékonyabb volt a bronz, ezért kalapáccsal végigkopogtattuk a lábát, a csizma szára fölött lehetett hallani, hogy vékonyabb, ott lesz a legkönnyebb átvágni. Én tartottam a gumislagot, a kollégám, akit Darics Lajosnak hívtak, nekiállt a hegesztőpisztollyal körbevágni a lábát a csizma fölött. Közben a mi vontatónkkal meg a „Berta” nevűvel odaálltak a szobor elé, és V alakban mindketten egyszerre húzták a Sztálin nyakára hurkolt sodronyköteleket. Az ott bámészkodó, hangoskodó tömeget nem volt könnyű rávenni, hogy menjenek hátrább, mert a lezuhanó szobor agyonnyomja őket, de aztán csak visszább húzódtak. Ahogy át lettek vágva a lábak, és a teherautók erősen meghúzták a köteleket, a szobor megroppant, és előredőlt. Akkor lehetett csak látni, hogy vékony falú bronzöntvény, a belső tartószerkezet vassínekből készült. Recsegett-ropogott, ahogyan dőlt a szobor, aztán mintha egy pillanatra megállt volna a mélység fölött, végül nagy robajjal a kövezetre zuhant. Az emberek, akik akkor már több tízezren is lehettek a helyszínen, ovációban törtek ki, tapsoltak, kiabáltak, felmásztak rá, ugráltak a szobron. A közlekedési vállalat darus kocsija kezdte el vontatni a nyakán lévő sodronykötélnél fogva a Thököly út irányába, onnan végig a Rákóczi úton behúzták a Blaha Lujza térre, ahol azután az emberek darabokra törték – meséli a szobordöntés történetét Fráter Béla.
A szobordöntésben tevőlegesen részt vett, 85 évesen is friss, fiatalos férfiúnak szerencsésen alakult az élete.
– Október 23-án késő este, „munkavégeztével” a Szabolcs utcában várt rám a feleségem. Csepelen laktunk, a villamos, a busz, a HÉV nem járt, gyalog indultunk el hazafelé. A Boráros tér táján valakik ránk szóltak egy teherautóról, hogy szálljunk fel, elvisznek. Máig sem tudom, miért, de nem szálltunk fel a kocsira. Órákig mentünk, a feleségem lábát véresre feltörte a cipő. A csepeli Tanácsház térre érve –  ami ma újra Szent Imre tér – láttuk felborulva azt a teherautót, amelyik hazavitt volna. Amikor a térre érkezett, az ott lévő pártház pinceablakaiból sortüzet nyitottak rá az ávósok; halottak hevertek a szétlőtt jármű körül. Ott lehettünk volna köztük mi is.
– Később, a besúgások és a nyomozás alapján a rendőrség eljutott a Szabolcs utcai buszgarázsba is. Szaglásztak, keresték a tetteseket, de a telep vezetői nem buzgólkodtak a felderítésben, inkább húzták-halogatták a dolgokat. Azután megint nagy szerencsém volt: valamikor ’57 tavaszán a Szabad Európa Rádióban elhangzott, még valamelyik angol újságban is megjelent egy riport egy magyar disszidensről, aki Pesten „saját kezűleg” vágta le a talapzatáról Sztálint. Az illető, Szegő Tamás, elektroműszerészként dolgozott a mi garázsunkban, a buszok rádiókészülékeit és hangszóróit javította. Arra nem emlékszem, hogy kijött-e velünk a szobor előtti térre, biztosan nem volt fönn a talapzaton, de az is biztos, hogy nagy jót tett velünk, mert a nyilatkozata után már nem nagyon keresgélték, kik voltak az igazi tettesek. Az életem további része szintén úgy alakult, hogy nem lehet okom panaszra. Nem rejtettem véka alá, hogy mi a véleményem a rendszerről, ezért soha semmilyen vezető beosztásba nem kerültem. Kirúgtak a Mávauttól, de jól jártam, mert találkoztam egy ismerősömmel, aki rögtön szerzett egy „vezető” állást a 14-es Tefunál. Ebből a vállalatból lett később a Hungarocamion, annak a teherautóival pedig eljutottam Európa és a Közel-Kelet majd minden országába.
Fráter Béla élete legszebb és legnagyobb élményének még mindig azt az októberi estét tartja.