Jaj, a lábomék maj megrokkannak, a szememék meg maj ementek, mert kókhangyát kerestem! A burgenlandi magyarságtudat változásának ívét, azazhogy milyen múltat igyekszik lerázni magáról az ausztriai magyar fiatalság nagy része, jól érzékelteti az alábbi szemezgetés a legmagyarabb, egykor archaikus nyelvjárást beszélt falu zaklatott évszázadaiból. A kalandozások fegyverarzenáljához elengedhetetlen vaslelő- és verőhelyeket, majd a gyepűkapukat őrző lakosság hamisítatlan bajtársi közösségben és akcióegységben vett részt például a kuruc mozgalomban: 1704-ben különösen kegyetlen csatát vívtak Alsólövőnél a Stájerországból betörő labancokkal (csonkítások, vakítások, gyújtogatások mindkét fél részéről); majd a következő évben válaszul megtorló hadjáratot indítottak az osztrák oldalon fekvő Lafnitz község ellen. 1848-ban Alsó- és Felsőőr nyugatról hazavergődő huszárokat fogadott be, akiknek támogatásával igyekeztek feltartóztatni egy délre tartó horvát egységet, ám azok a csatát nem vállalták, elinaltak. Ennek ellenére még ez év decemberében akkora hadisarccal sújtották Felsőőrt az osztrákok, hogy csak a vörösvári földbirtokos, Erdődy István megelőlegezett pénzéből tudták azt kifizetni – és egészen az első világháborúig törleszthettek…
A nem kevésbé sötét Bach-korszakban, 1857-ben Alsóőr határozatot hozott arról, hogy a községi iskola mindkét osztályában magyarul kell tanítani – konok politikai állásfoglalás volt ez! Néhány évtized múlva beköszönt a nagyvilág is: 1888-ban lefektették a vasúti síneket a Pinka völgyében; 1911-ben pedig léggömb hajtott végre kényszerleszállást Alsóőr szélén, a landolásnál segédkezők a Pinka vizében kötöttek ki, de nem lett bajuk. Amint Jüttner Géza főhadnagynak sem, aki – szó szerint – kényszerleszállást hajtott végre repülőgépével Alsóőr és Vasvörösvár között, mert elfogyott a cigarettája. Az 1919-es kommün legnagyobb kilengése Alsóőrön az volt, hogy a direktórium elnöke leparancsolt egy öregembert szénásszekere tetejéről, mert mégsem járta, hogy olyan magasról diskuráljon vele. 1921 októberében Prónay Pálék rongyosgárdáját, a Lajtabánság kikiáltását lampionos utcai mulatsággal ünnepelték; az osztrák bevonulást csöndben, békésen, együttműködve fogadták – akárcsak mindazt, ami utána következett. A második világháborúban az alsóőri férfilakosság nagy részét, így a teljes kerékpáregyletet besorozták a Wehrmachtba. A szovjet csapatok 1945 áprilisában érték el a vidéket, s első napi támadásuk áldozata az a meggyőződéses kommunista alsóőri lett, aki szívében fellobogózva várta a Vörös Hadsereg megérkezését.
S hogy mi maradt mára a szép alsóőri nyelvből, kultúrából? Válaszként álljon itt egy anekdota – bár kissé régi, és ma már talán meg sem állja a helyét:
A XIX–XX. század fordulóján távoli vidék lakója járt a falu határában. Megörvendezett, hogy embert lát kaszálni a mezőn, mert az utat akarta megtudakolni. Nem tudta azonban, milyen nyelven kérdezze az illetőt, a vidék nyelvi kevertségét ugyanis már volt alkalma korábban is megtapasztalni. Odakiáltott hát előbb németül: „Német maga?” „Nem én” – hangzott a válasz németül. „Hát akkor magyar, ugye?” – kérdezte az utazó magyarul. „Nem én” – hangzott újra a válasz, szintén magyarul. A csodálkozó idegen erre kifakadt: „Hát akkor miféle ember maga?” „Én, kérem, idevalósi vagyok, a faluba” – válaszolt a földműves magától értetődő természetességgel. (M. A.)
(Forrás: Éger György–Szesztay Ádám: Alsóőr. Száz magyar falu könyvesháza. Budapest [é. n.])