Szomorú, „hogy az egyetlen magyar alapítású egyház, az Erdélyben a XVI. században született unitárius – amely humanizmusával, a vallásszabadság 1568-ban kimondott törvényesítésével és haladó szellemével kiemelkedő lehetne –, szálka volt a többi keresztény felekezet szemében. (…) Kis létszámuk miatt sokan nem is ismerik őket, és a híradásokat idegenkedve fogadják”. Az engesztelhetetlenül materialista Bartók írja ezeket a sorokat, aki felnőtt fejjel, önként lett unitáriussá.
Bukott Jézus
Négyszázharminc évvel ezelőtt, 1579 márciusának végén tartóztatták le Kolozsvárott a földkerekség első unitárius püspökét, Dávid Ferencet. Ugyanazon év áprilisában ellenfelei (Giorgio Blandrata és dr. Faustus Socinus) a tordai országgyűlésen – a katolikus Báthory Kristóf erdélyi fejedelem előtt – eretneknek mondott nézetei közül elsősorban Szentháromság-tagadó hitelvét olvasták a fejére. Eszerint Jézus isteni küldött volt, aki az Ószövetség ígéretét igyekezett beváltani, ám sikertelenül. Áldozata fönségesen borzalmas emberi áldozat volt, amely azonban megváltást nem eredményezett. Jézus megbukott, és Isten fölemelte a mennybe, a jobbjára ültette, ahol várja a második eljövetelt. Dávid Ferenc pöre Gyulafehérvárott zajlott 1579 júniusában. Bűnösnek találták, elítélték, Déva vártömlöcébe rekesztették, ahol ugyanazon év novemberében meghalt.
Keserves ügy, mondhatják sokan, de mi közünk hozzá? Unitárius püspök? Báthory fejedelem? „Magos Déva vára”? Kolozsvár és Erdély? Mi ez, valami mese? Rég volt, talán igaz se volt? Szomorú, de sokan ma sem tudjuk, mi is az unitarizmus.
Miként a való életben, később itt is minden megkavarodik, legalább kezdjük rendszeresen! Az unitárius elnevezéssel 1600-ban, a székelyföldi Lécfalván tartott székely gyűlés határozataiban találkozunk először. A kifejezés a latin unus, unitas – egy, egység – szóból származik, és Isten egyetlenségére és egységére utal. Az unitárius eszmeiség lényege ugyanis az egy és oszthatatlan Isten hite. Dávid Ferenc – a nagy alapító – a keresztény vallás tanításai közül csak azokat fogadta el érvényesnek, amelyeknek bibliai alapjuk van, s amelyek emberi értelemmel felfoghatók. Régi ügy ez! Sine glossa, mondja Szent Ferenc. Jegyzetek, magyarázat nélkül. Tessék a Bibliát úgy érteni, amint írva vagyon. És persze Isten szegénykéje sem az első, Joachim de Fiore már Ferenc előtt majd száz évvel azt hangoztatta, hogy Isten régi és új népének, zsidóknak és keresztényeknek egyként a Bibliában írottak s a krisztusi elvek szerint kellene békében élniük. Dávid Ferenc is a Bibliára hagyatkozik. És a Szentírásban a Szentháromság-tanra utalást sem találunk, hiszen a dogmává emelt tanítást csak a IV. században dolgozták ki. Az unitárius hívő tiszteli Jézust, aki óriási áldozatot hozott az emberiségért, és akinek tanítását követni kell, de nem ért egyet a születése utáni 325. esztendőben, a niceai zsinaton hozott döntéssel, midőn halandó emberek egy másik halandót isteni természettel ruháztak fel. Az unitarizmus alapja a jézusi kereszténység. Az unitárius hívő elfogadó, toleráns, mondhatnánk: szabadelvű. Tudja, hogy eredendő bűn és eleve elrendelés nincs, bízik abban, hogy szabad akarattal és értelemmel rendelkezik, módja van dönteni jó és rossz között, vagyis saját erejéből üdvözülni. (Ellenfeleik azt állítják, az unitáriusok olyan racionalista kritikával közelítenek a vallási kérdésekhez, hogy az magát a vallásos hitet fenyegeti.)
Az unitárius egyház nem hirdeti önnön tévedhetetlenségét, viszont nemzetről, hazáról, emberségről, erkölcsi tartásról, testi és lelki helytállásról, életfeladatról beszél. Az unitarizmust sokan a reformáció betetőződésének és a magyar vallásos géniusz egyik csúcsteljesítményének mondják, mivel a lelkiismereti és gondolati szabadságot, valamint az értelem felelősségét emelte törvényerőre. Az unitarizmus tömbegyházként Erdélyben, a Székelyföldön, szórványként a mai Magyarországon is létezik, híveinek száma százezer lélek fölött van. (Hogy fénykorában, a XVI. század végén hány unitárius hívő élhetett Magyarországon és Erdélyben? Megbecsülni sem tudjuk. Volt egy rövid időszak, amikor Erdély magyar lakosságának nagyobb hányada unitárius, és az Alföld déli területein Erdély hegyeitől Baranyáig nyújtóztak azok a falvak, amelyek lakossága Dávid Ferenc egyházát választotta.)
Hódító Jakab és Ramban
Talán nem kellene dicsekednem vele, de mit csináljak, ha egyszer bennem nem a Székelyföldön és nem is Kolozsváron, hanem egy katalán városban támadt fel az érdeklődés az unitáriusok iránt. Gironáról semmit nem tudtam addig, míg a Barcelona és a francia határ közti autópályán poroszkálva többször is rá nem csodálkoztam az úttól távolabb elterülő település székesegyházának gigászi épülettömbjére. Egyszer aztán eldöntöttem, rászánok egy délutánt, lekanyarodok, megnézem magamnak a várost, melynek irdatlan temploma úgy magasodik a házfödelek fölé, akár egy hatalmas cipős doboz. Megérte a kitérő, a négy folyó – a Güell, a Galligán, az Onar és a Ter – városa a szívembe lopta magát. Nem azért, mert székesegyházát még Nagy Károly alapította a VIII. század végén, vagy mert ez a katedrális rejti Európa leghatalmasabb gótikus egyhajós templomterét. Nem is azért, mert a város olyan szorosan épült rá a keskeny, kanyargós Onar partjára, mintha a víz a házfalak közt vájt volna medret magának. Nekem nem ezek miatt felejthetetlen a város, hanem mert az ősi, komor hangulatú falak közt bóklászva aprócska üzletbe tévedtem. Könyveken, poros pergameneken kívül színes madárkákat, rikácsoló gibraltári majmokat, arab tőröket, kínai selyemkendőket, rozsdás páncélokat, korhatag hajócsigákat és kályhacsempéket, birkabőr zacskóban kandírozott narancshéjjal kevert magvakat, berber édességeket és szaracén búzából készült ínyencséget, úgynevezett breton palacsintát kínált a szakállas, csigás pajeszú boltos. Tőle, a német– angol–katalán keveréknyelvet használó öregtől tudtam meg, hogy Girona városmagja rejti Európa egyik legépebben megmaradt juderíáját (katalánul call), középkori zsidó negyedét.
A morózusnak látszó antikvárius-állatkereskedőtől hallottam először az 1263-ban Gironában kezdett hitvitáról is, melyet Barcelonában folytattak le, s amelyen I. Jakab aragón uralkodó elnökölt. „Az egyetlen zsidó–keresztény szellemi viadal volt, melyet tisztességes körülmények között, egyenlő feltételek mellett vívtak – mondta sértődötten a boltos. – Jaime el Conquistador nagy ember volt – tette hozzá –, tudta jól, mi az érdeke, és ha az úgy kívánta, nem félt összeakasztani a bajuszát az inkvizíciót felügyelő, arrogáns dominikánusokkal sem.” Úgy beszélt Hódító Jakabról, II. András királyunk leányának, Árpád-házi Jolántának a férjéről, mint élő politikusról, és ettől a call homályos sikátorának mélyén, abban a megfoghatatlan kis üzletben szinte megfogható közelségbe került a távoli múlt. A disputa mindkét főszereplője nagyhírű tudós volt. A zsidó felet a Nahmanideszként vagy Rambanként ismert – gironai születésű rabbi – misztikus bibliamagyarázó, filozófus-kabbalista-orvos képviselte (aki nem keverendő össze egy másik gondolkodóval, Rambammal, a rabbi Moses ben Maimonnal, görög–latinos nevén Maimonidésszel). A keresztény nézeteket egy domonkos szerzetes oltalmazta, ám a Jézus isteni volta mellett lándzsát törő barát, Pablo Christiani sem volt született keresztény, hanem zsidó hitét (és Saul nevét) elhagyó konvertita.
Igazi Izrael
Míg a gironai call antikváriumának boltosa nem beszélt a gironai–barcelonai szellemi viadalról, ha kimondták a szót, hitvita, nekem a reformáció kora, a XVI. század jutott eszembe. Luther, Melanchton, Bugenhagen, Zwingli, Kálvin, Szervét Mihály, Francesco Stancaro, Arany Tamás százada. Pedig másként gondolkodók, újítani (vagy éppenséggel a régihez visszanyúlni) kívánók éltek korábban is. Keresztények, zsidók, mohamedánok vitatkoztak a vallás kérdéseiről, egyebek közt arról, hogy Jézus emberi vagy isteni lény volt-e, s hogy elfogadható-e a Szentháromság alaptétele.
Haladjunk visszafelé az időben! Luther Márton 1517-es wittenbergai fellépése előtt száz esztendővel a Pedro de Luna, vagyis XIII. Benedek avignoni (ellen)pápa által elrendelt – 1413–1414-ben, csaknem hetven ülésen zajló – utolsó tortosai zsidó–keresztény hitvitán is Jézus emberi és isteni személyisége volt a vita egyik tárgya. A keresztény „tábor” vezére – már nem is csodálkozunk, hisz tudjuk, hogy a keresztény egyház tudatosan használja ki a zsidó teológusok sokáig tagadhatatlanul jobb elméleti felkészültségét – az a Geronimo de Santa Fe (mily szépen beszél a felvett név: Szenthitű Jeremiás), aki zsidónak született, s akkoriban éppen a pápa személyes orvosa volt.
Hátráljunk még messzebb az időben! A mozarab (keresztény vallását őrző, ám nyelvében elarabosodott ibériai őslakos) Paulus Alvarus Cordubensis és a hajdani frank püspök, Bodo (zsidó nevén Eleazar) a IX. század közepe táján levélben vitatkoznak egymással. Pikáns, hogy előbbi zsidónak született, s kitért, míg utóbbi keresztényként látta meg a napvilágot, ám betért a zsidókhoz, vagyis gérré, prozelitává lett. A vitájuk is részben ekörül forog. Paulus Alvarus azt a kérdést szegezi vitapartnerének, Bodo-Eleazarnak, hogy vajon kinek van több joga Izrael nevét használni: „neked, aki hited szerint vagy zsidó, s nem fajtád szerint, avagy inkább nekem?” A córdobai mozarab megadja önnön kérdésére a választ is: „A népek, melyek nap nap után betérnek Izrael hitébe, Isten népévé lesznek, de te a zsidók bűneivel vállaltál közösséget.” Vagyis az „igazi Izrael” nem más, mint a kereszténység. A kikeresztelkedett zsidó apologéta nem túloz: a zsidó–keresztény polémiának már az ő korában is szép múltja van.
Isten gyilkosai
Az Ibériai-félszigeten évszázadok óta gyökeret eresztő zsidóság az V. század elején alakult nyugati gót államban még sokáig zavartalanul élhetett, ám midőn a vallási kérdésekben alapvetően türelmes ariánus keresztény (Szentháromság-tagadó) uralkodók áttértek a katolicizmusra, azonnal megszülettek az első zsidóellenes rendeletek is. A VI. század eleji agde-i és a későbbi, VI. század végi, majd VII. századi toledói zsinatok zsidóellenes rendszabályait már a türelmetlenség jegyében alkották meg. Az erőszak felerősödésével mindig ugrásszerűen emelkedik a kitérők, kikeresztelkedők száma. Az is igaz, hogy még a veszélyes időszakokban is találkozunk betérőkkel, vagyis gérekkel, prozelytákkal is.
A zsidóság a középkori keresztény ember számára a bűn megtestesülése, kútmérgező, pestist és leprát terjesztő, méregkeverő uzsorás. Mórok, törökök bérence, keresztények árulója. De ami a legmegbocsáthatatlanabb: istengyilkos. A zsidók legförtelmesebb bűne Jézus Krisztus megölése: a deicidium. Azt gondolhatnánk, ilyen súlyos váddal szemben nincs helye ellenállásnak. Az istengyilkossal nem istengyilkosnak nem is lehetnek érvei. Az egyházatyák is felvetették a kérdést: hogyan élhetnek a zsidók a keresztények között? Miképpen lehetséges, hogy nem sújtott le rájuk az ég haragja? A válasz kézenfekvő: szükség van rájuk. Krisztus gyilkosai az utolsó ítéletig emlékeztetnek minket a bűnre. Szent Ágoston szerint a zsidóság bukása, szétszóratása és szenvedése maga az élő példa. Léteznek körmönfontabb magyarázatok is. Canterbury Szent Anzelm úgy okoskodik, hogy istengyilkosságot nem lehet elkövetni, mert az képtelenség. Abaelardus úgy véli, Krisztus gyilkosai azt hitték, jót cselekszenek, tehát ha nem tették volna meg, amit istenes cselekedetnek gondoltak, szembeszegültek volna azzal, amit az Úr szándékának véltek. Bonaventura szerint a rosszakarat rossz tettet, az pedig rossz következményt szül. Márpedig Krisztus megfeszítése és megkínzatása üdvöt, új szövetséget eredményezett: tehát üdvös cselekedet volt.
Na de mit lehessen kezdeni azzal, hogy Krisztus is zsidó volt? Vegyük például azt az elképzelést, miszerint a zsidó elnevezés eredetileg hitvallót jelentett, csakhogy akik valaha felismerték az egy Istent, azok később hitehagyottá lettek. Mit kell tenni? Meg kell fosztani őket a nevüktől. A corbie-i bencés kolostor apátja, Paschasius Radbertus a IX. század dereka táján azt fejtegette, hogy az „igazi Juda” a keresztény egyház, a zsidók méltatlanná váltak nevükre, mert ők lettek „a Sátán zsinagógája”. Sedulius Scotus szerint ahhoz, hogy zsidóvá legyünk, a szívünkben kell körülmetélkedni.
Hitvitázó Erdély
Dávid Ferenc 1566 januárjában a kolozsvári nagytemplomban tartotta első unitárius szellemű prédikációját, amelynek nyomán ismét felizzott a hitvitázó kedv a „dávidisták” és a reformáció lutheri és kálvini irányzatának képviselői közt. A korabeli krónikás szerint Erdélyben a köznép is a vallás kérdésein tépelődött – „falun, városon étel-ital között, estve-reggel, éjjel és nappal” –, egy kálvinista lelkész arról panaszkodik, hogy még a parasztok is teológiai kérdésekkel zaklatják.
Az első hitvitázó zsinatot 1566. március 15-én tartották Tordán, hogy a Szentháromság kérdésében a kálvinista debreceni reformátorral, Melius Juhász Péterékkel felmerült vitás kérdéseket rendezni próbálják. A polémia sarkalatos kérdése a Szentháromság tana volt. Még ugyanazon esztendő áprilisában újabb nagy disputát tartottak Gyulafehérvárott. Az unitáriusok historikusai úgy emlegetik az eseményt, hogy az „volt az unitárius vallás hajnalnyilata”. A hagyomány szerint Dávid Kolozsvárra visszatérve olyan magával ragadó prédikációkat tartott, amelyek eredményeképpen a polgárság egy emberként tért át az unitárius vallásra. (Rövid ideig az új vallás neve is „kolozsvári vallás” volt.)
Két esztendő kellett, és 1568 januárjában – Tordán tartott országgyűlésükön – az erdélyi rendek már az unitárius reformáció szellemében hoztak olyan határozatot, mely a lelkiismereti szabadság és a vallási türelem elvét hirdette. A törvény – amelynek egyik előkészítője Dávid Ferenc volt – kinyilvánította, hogy hite miatt senkit sem szabad üldözni. „A prédikátorok minden helyen hirdessék az evangéliumot, ki-ki az ő értelme szerint, és a község, ha venni akarja, jó, ha nem, senki rá ne kényszerítse… Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka…” Nem kevesebb ez, mint annak megszövegezése, hogy a hit értelmezésében sem világi, sem egyházi hatalom nem gyakorolhat nyomást a hívekre vagy a prédikátorokra. Isten igéjét, a Biblia szövegét mindenki úgy értelmezheti, ahogyan tudja és akarja.
Ami akkor Erdélyben történt, az példátlan a korabeli Európában. (A nagy antitrinitárius elődről, az aragóniai szülőfalujáról Miguel de la Villanueva néven is ismert, Kálvin által Genfben megégettetett Szervét Mihályról most csak a hely szűke miatt nem beszélhetünk.) A föld egyetlen Szentháromság-tagadó uralkodója vallási toleranciát hirdet. A keresztény felekezetek egyenjogúak, mondja ki a határozat. Akkor, amikor Európa nyugati országaiban máglyákat építenek és vérpadokat ácsolnak.
Folytatjuk