ma
havazás
Min: -11°C
Max: -4°C
Archívum - Magyarnemzet
Egy szelíd mongol nyilai
Davaakhuu Ganbold a dédapa emlékéről, a feketepiacon vásárolt kínai papucsokról és a „végvári” Cogtu hercegről
Anonymustól Szilágyi Domokosig fordította mongol nyelvre irodalmunkat Sárosdi-Davaakhuu Ganbold, akinek háromtagú nevéből egyedül a Ganbold a sajátja, a Sárosdit magyar felesége családnevéből vette, a Davaakhuut apjától örökölte. Ma, február 14-én, Bálint napján a Balassi család kardjának másolatával tüntetik ki a mongol irodalomtörténészt, akinek a napokban jelenik meg nyolcvanhárom magyar szerzőt anyanyelvén bemutató irodalmi szöveggyűjteménye.
Mi késztette a szovjet tömb tán legszigorúbban tartott országának, a Kínával határos Mongóliának a szülöttét az 1970–80-as években, hogy Magyarországon keresse hivatását?
– Egy tudós mongol, B. Rincsen az 1956-os forradalom évében doktorált nyelvészetből Budapesten. Szülőföldjére visszatérve Nyugaton utazva címmel útikönyvet írt, ez a könyv az én egyik legkedvesebb kamaszkori olvasmányom volt. Főleg a magyarok függetlenségi harcai s Széchenyi István alakja ragadta meg a figyelmemet, a két nép, magyarok és mongolok azonos vonásait kerestem e könyv lapjain. Ettől kezdve másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogyan juthatnék el Magyarországra. Ám a szocialista táboron belül nemcsak azt szabályozták, hogy hány fiatal folytathatja egyetemi tanulmányait a baráti országokban, hanem azt is, hogy milyen szakon, milyen tudományos területen. A magamfajta fiatalnak bölcsészetet nem volt szabad tanulnia Magyarországon. Csak műszaki tudományokat, közgazdaságtant és orvostudományt, nekem pedig effélékhez nem volt kedvem. Ezért azután évekig tartott, míg Magyarországra eljutottam, közben odahaza lelkesen tanultam magyarul. Kezdetben egy orosz–magyar szótár segítségével, később Ulánbátorban dolgozó magyarok és magyar diplomával rendelkező honfitársaim közreműködésével… A magyar ábécét például egy olyan mongol geológus tanította meg nekem, aki minden nyáron magyar kollégákkal táborozott, kutatott. Amikor teljesült az álmom, és beiratkozhattam a budapesti bölcsészkar magyar nyelv és irodalom szakára, akkor is csak „önköltséges” egyetemi hallgató lehettem, a tanulmányaimat kezdetben saját magamnak kellett fizetnem. Ha nincs Gorbacsov meg az ő peresztrojkája, talán soha nem jutottam volna el Magyarországra, a tervgazdálkodás korában elképzelhetetlen volt, hogy magánszemély a keleti blokkon belül maga válassza meg, hogy hol szeretne a saját pénzéből tanulni. Kiszámoltam, hogy a megtakarított pénzecskémből huszonhétszer tudok majd oda-vissza vonatozni Mongólia és Magyarország között. A szüleimre nem számíthattam, apám egyébként sem volt elragadtatva az elképzeléseimtől – és nekivágtam, hogy valóra váltsam kamaszkori álmaimat. Itt aztán óriási szerencse ért: az orientalista Kara György professzor közbenjárására és a tanulmányi eredményeimre való tekintettel másodévtől állami ösztöndíjas lettem. Nemcsak az útiköltségem volt így biztosítva, hanem a napi megélhetésem is.
– És csakugyan huszonhétszer tette meg az utat Mongólia és Magyarország között az egyetemi évek idején?
– Az első itt töltött esztendő után valóban hazavonatoztam, később ritkán, ugyanis nem volt kihez visszatérnem. Aki igazán fontos volt számomra, aki mellett felnőttem, a dédapám meghalt, a kötelék, amely hazahúzott, elszakadt, és én inkább itt maradtam. Az apám és a nagyapám is Moszkvában tanult, apám bölcsészetet, nagyapám társadalomtudományt, és a tanulmányaik befejezése után odahaza úgynevezett fontos állami hivatalokban tevékenykedtek mind a ketten. Dédapám viszont, a hagyománytisztelő, bölcs mongol – akinek a rokonságát a kommunisták letartóztatták és kivégezték a harmincas években, és semmi módon nem kívánt együttműködni a korabeli társadalmi renddel –, de a dédanyám is, aki egy ismert nemesi család sarja volt, az 1960-as években idejétmúltnak számító nevelési elvek szerint foglalkozott velem, és ez igen erősen hatott rám. Nekik köszönhetem azt a népi, nemzeti szemléletmódot, amely ma is a hátteremül szolgál.
– Édesapjával, gondolom, gyakran szembekerült emiatt…
– Érdekes módon inkább csak az öltözködésemet kifogásolta. Valamelyik pártkongresszuson az én példám alapján tartott előadást arról a „felháborító” jelenségről, hogy a mongol ifjúság a feketepiacon vásárolt kínai papucsban jár a két ország, Mongólia és Kína közt kialakult rossz viszony idején!
– Nálunk kik voltak a legnagyobb hatással Davaak fiára, Ganboldra az egyetemen? És kik terelgették a figyelmét a műfordítás felé?
– Németh G. Béla, Szabolcsi Miklós, Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály, Rónay László előadásait, szemináriumi óráit igen-igen kedveltem, a műfordításhoz pedig a Nyugat harmadik nemzedéke vezetett el, például Radnóti Miklós, Vas István életműve. Vas Istvánnak a Miért vijjog a saskeselyű? című önéletrajzi regényében olyan eseményekről olvastam, amilyenekről a szülőhazámban soha nem is hallottam. A szakdolgozatomat Vas István és T. S. Eliot életművének a párhuzamairól írtam, az anyaggyűjtés fázisában természetesen szembesültem azzal a hatalmas műfordítói teljesítménnyel is, amelyet Vas István hagyományozott a magyarul olvasókra. Fordítóként azonban legelőször nem XX. századi magyar költővel próbálkoztam, hanem Csokonai Vitéz Mihály Az estve című versével. A mongol változatot megmutattam mesteremnek, Kara Györgynek – javításait régi mongol írással jegyezte fel a lap szélére –, voltaképpen tetszett neki, s ez fölbátorított.
– Segítette a műfordítót az állítólag tekintélyes mongol–magyar közös szóállomány?
– Vagy háromszáz közös szavunk van, szakáll, borjú, tenger, kék, barna, iker… de ezeknél jóval többet segített nekem a mindkét nyelvben meglévő hangzóilleszkedés. Főleg az időmértékes versek fordításakor, a mongol irodalom ugyanis nem ismeri a hosszú és rövid szótagok szabályos váltakozásán alapuló verselést.
– Úgy hírlik, napjainkban jelenik meg az ön fordításában és a Timp Kiadó gondozásában az a nyolcvanhárom magyar szerzőt, költőt és prózaírót bemutató, mongol nyelvű magyar irodalmi szöveggyűjtemény, amelyben szinte valamennyi irodalmi büszkeségünk benne van nyolc évszázadra visszamenőleg, A végek dicsérete, a Nemzeti dal, a Szeptember végén, a Családi kör, Az eltévedt lovas, az Esti kérdés, a Szeptemberi áhítat… Kölcsey Ferenc Himnusza is, a „rabló mongol nyilával”. Vajon kik fogják ezt a kiadványt Mongóliában értő szeretettel olvasgatni?
– Mindenekelőtt az ottani írótársadalom. A legifjabb értelmiségi s művésznemzedék már most is nagy érdeklődéssel és tanulékonyan figyeli annak a kis népnek az irodalmát, amelyik gazdagságát és színességét tekintve a nagy népek nemzeti irodalmával vetekszik. De be kell vallanom, „puskának” is szánom ezt az antológiát, ihlető erejű „segédeszköznek”, amelyből ki lehet lesni, másolni is akár, hogy merre kellene haladnia a mai vagy a holnapi mongol irodalomnak. Sőt azt is remélem, hogy az a Mongóliában fölállítandó hungarológiai központ, amely 2005 óta „papíron” már létezik, ha ténylegesen is munkához lát, kézikönyvként ajánlhatja a mongol nyelvű magyar irodalmi szöveggyűjteményt mindazoknak, akik odamennek magyarságtudományt tanulni.
– Bálint napján műfordítói tevékenységének elismeréséül Balassi-karddal tüntetik ki azt a szelíd mongol irodalmárt, aki Balassi Bálintnak több versét is átemelte anyanyelvébe. Vajon mit jelent ez a kitüntetés, és mit Balassi Bálint emléke abban a közegben, ahol nem voltak végvárak, ahol a férfiak általában nyilakkal, nem kardokkal vívták a támadó háborúikat és önvédelmi harcaikat, és ahol a hősi énekek és a krónikák voltak divatban, amikor mifelénk az Itáliából átplántált reneszánsz költészet virágzott?
– Balassi Bálint vitézségét és hazaszeretetét magyarázó jegyzetek nélkül is érteni és értékelni fogják azok az olvasók, akik Mongóliában az anyanyelvükön olvashatják majd a verseit. Egyébiránt a régi mongol irodalomban is találni olyan híres költőt, a XVI–XVII. század fordulóján élt Cogtu herceget, aki bizonyos mértékig Balassi Bálinthoz hasonlítható. Cogtu a mandzsuk ellen harcolt hazája védelmében, Balassi a törökök ellen. Hogy azt a különös esetet, amikor egy „rabló mongol” sarját – fordításaiért! – egy magyar vitézi kard másolatával tüntetik ki, miként értelmezik az emberek, nem tudom. De azt igen, hogy átvenni a Balassi család kardjának hű másolatát – számomra hatalmas megtiszteltetés. Sok évszázados összetartozásunk új értelmű szimbóluma.
– Egy tudós mongol, B. Rincsen az 1956-os forradalom évében doktorált nyelvészetből Budapesten. Szülőföldjére visszatérve Nyugaton utazva címmel útikönyvet írt, ez a könyv az én egyik legkedvesebb kamaszkori olvasmányom volt. Főleg a magyarok függetlenségi harcai s Széchenyi István alakja ragadta meg a figyelmemet, a két nép, magyarok és mongolok azonos vonásait kerestem e könyv lapjain. Ettől kezdve másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogyan juthatnék el Magyarországra. Ám a szocialista táboron belül nemcsak azt szabályozták, hogy hány fiatal folytathatja egyetemi tanulmányait a baráti országokban, hanem azt is, hogy milyen szakon, milyen tudományos területen. A magamfajta fiatalnak bölcsészetet nem volt szabad tanulnia Magyarországon. Csak műszaki tudományokat, közgazdaságtant és orvostudományt, nekem pedig effélékhez nem volt kedvem. Ezért azután évekig tartott, míg Magyarországra eljutottam, közben odahaza lelkesen tanultam magyarul. Kezdetben egy orosz–magyar szótár segítségével, később Ulánbátorban dolgozó magyarok és magyar diplomával rendelkező honfitársaim közreműködésével… A magyar ábécét például egy olyan mongol geológus tanította meg nekem, aki minden nyáron magyar kollégákkal táborozott, kutatott. Amikor teljesült az álmom, és beiratkozhattam a budapesti bölcsészkar magyar nyelv és irodalom szakára, akkor is csak „önköltséges” egyetemi hallgató lehettem, a tanulmányaimat kezdetben saját magamnak kellett fizetnem. Ha nincs Gorbacsov meg az ő peresztrojkája, talán soha nem jutottam volna el Magyarországra, a tervgazdálkodás korában elképzelhetetlen volt, hogy magánszemély a keleti blokkon belül maga válassza meg, hogy hol szeretne a saját pénzéből tanulni. Kiszámoltam, hogy a megtakarított pénzecskémből huszonhétszer tudok majd oda-vissza vonatozni Mongólia és Magyarország között. A szüleimre nem számíthattam, apám egyébként sem volt elragadtatva az elképzeléseimtől – és nekivágtam, hogy valóra váltsam kamaszkori álmaimat. Itt aztán óriási szerencse ért: az orientalista Kara György professzor közbenjárására és a tanulmányi eredményeimre való tekintettel másodévtől állami ösztöndíjas lettem. Nemcsak az útiköltségem volt így biztosítva, hanem a napi megélhetésem is.
– És csakugyan huszonhétszer tette meg az utat Mongólia és Magyarország között az egyetemi évek idején?
– Az első itt töltött esztendő után valóban hazavonatoztam, később ritkán, ugyanis nem volt kihez visszatérnem. Aki igazán fontos volt számomra, aki mellett felnőttem, a dédapám meghalt, a kötelék, amely hazahúzott, elszakadt, és én inkább itt maradtam. Az apám és a nagyapám is Moszkvában tanult, apám bölcsészetet, nagyapám társadalomtudományt, és a tanulmányaik befejezése után odahaza úgynevezett fontos állami hivatalokban tevékenykedtek mind a ketten. Dédapám viszont, a hagyománytisztelő, bölcs mongol – akinek a rokonságát a kommunisták letartóztatták és kivégezték a harmincas években, és semmi módon nem kívánt együttműködni a korabeli társadalmi renddel –, de a dédanyám is, aki egy ismert nemesi család sarja volt, az 1960-as években idejétmúltnak számító nevelési elvek szerint foglalkozott velem, és ez igen erősen hatott rám. Nekik köszönhetem azt a népi, nemzeti szemléletmódot, amely ma is a hátteremül szolgál.
– Édesapjával, gondolom, gyakran szembekerült emiatt…
– Érdekes módon inkább csak az öltözködésemet kifogásolta. Valamelyik pártkongresszuson az én példám alapján tartott előadást arról a „felháborító” jelenségről, hogy a mongol ifjúság a feketepiacon vásárolt kínai papucsban jár a két ország, Mongólia és Kína közt kialakult rossz viszony idején!
– Nálunk kik voltak a legnagyobb hatással Davaak fiára, Ganboldra az egyetemen? És kik terelgették a figyelmét a műfordítás felé?
– Németh G. Béla, Szabolcsi Miklós, Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály, Rónay László előadásait, szemináriumi óráit igen-igen kedveltem, a műfordításhoz pedig a Nyugat harmadik nemzedéke vezetett el, például Radnóti Miklós, Vas István életműve. Vas Istvánnak a Miért vijjog a saskeselyű? című önéletrajzi regényében olyan eseményekről olvastam, amilyenekről a szülőhazámban soha nem is hallottam. A szakdolgozatomat Vas István és T. S. Eliot életművének a párhuzamairól írtam, az anyaggyűjtés fázisában természetesen szembesültem azzal a hatalmas műfordítói teljesítménnyel is, amelyet Vas István hagyományozott a magyarul olvasókra. Fordítóként azonban legelőször nem XX. századi magyar költővel próbálkoztam, hanem Csokonai Vitéz Mihály Az estve című versével. A mongol változatot megmutattam mesteremnek, Kara Györgynek – javításait régi mongol írással jegyezte fel a lap szélére –, voltaképpen tetszett neki, s ez fölbátorított.
– Segítette a műfordítót az állítólag tekintélyes mongol–magyar közös szóállomány?
– Vagy háromszáz közös szavunk van, szakáll, borjú, tenger, kék, barna, iker… de ezeknél jóval többet segített nekem a mindkét nyelvben meglévő hangzóilleszkedés. Főleg az időmértékes versek fordításakor, a mongol irodalom ugyanis nem ismeri a hosszú és rövid szótagok szabályos váltakozásán alapuló verselést.
– Úgy hírlik, napjainkban jelenik meg az ön fordításában és a Timp Kiadó gondozásában az a nyolcvanhárom magyar szerzőt, költőt és prózaírót bemutató, mongol nyelvű magyar irodalmi szöveggyűjtemény, amelyben szinte valamennyi irodalmi büszkeségünk benne van nyolc évszázadra visszamenőleg, A végek dicsérete, a Nemzeti dal, a Szeptember végén, a Családi kör, Az eltévedt lovas, az Esti kérdés, a Szeptemberi áhítat… Kölcsey Ferenc Himnusza is, a „rabló mongol nyilával”. Vajon kik fogják ezt a kiadványt Mongóliában értő szeretettel olvasgatni?
– Mindenekelőtt az ottani írótársadalom. A legifjabb értelmiségi s művésznemzedék már most is nagy érdeklődéssel és tanulékonyan figyeli annak a kis népnek az irodalmát, amelyik gazdagságát és színességét tekintve a nagy népek nemzeti irodalmával vetekszik. De be kell vallanom, „puskának” is szánom ezt az antológiát, ihlető erejű „segédeszköznek”, amelyből ki lehet lesni, másolni is akár, hogy merre kellene haladnia a mai vagy a holnapi mongol irodalomnak. Sőt azt is remélem, hogy az a Mongóliában fölállítandó hungarológiai központ, amely 2005 óta „papíron” már létezik, ha ténylegesen is munkához lát, kézikönyvként ajánlhatja a mongol nyelvű magyar irodalmi szöveggyűjteményt mindazoknak, akik odamennek magyarságtudományt tanulni.
– Bálint napján műfordítói tevékenységének elismeréséül Balassi-karddal tüntetik ki azt a szelíd mongol irodalmárt, aki Balassi Bálintnak több versét is átemelte anyanyelvébe. Vajon mit jelent ez a kitüntetés, és mit Balassi Bálint emléke abban a közegben, ahol nem voltak végvárak, ahol a férfiak általában nyilakkal, nem kardokkal vívták a támadó háborúikat és önvédelmi harcaikat, és ahol a hősi énekek és a krónikák voltak divatban, amikor mifelénk az Itáliából átplántált reneszánsz költészet virágzott?
– Balassi Bálint vitézségét és hazaszeretetét magyarázó jegyzetek nélkül is érteni és értékelni fogják azok az olvasók, akik Mongóliában az anyanyelvükön olvashatják majd a verseit. Egyébiránt a régi mongol irodalomban is találni olyan híres költőt, a XVI–XVII. század fordulóján élt Cogtu herceget, aki bizonyos mértékig Balassi Bálinthoz hasonlítható. Cogtu a mandzsuk ellen harcolt hazája védelmében, Balassi a törökök ellen. Hogy azt a különös esetet, amikor egy „rabló mongol” sarját – fordításaiért! – egy magyar vitézi kard másolatával tüntetik ki, miként értelmezik az emberek, nem tudom. De azt igen, hogy átvenni a Balassi család kardjának hű másolatát – számomra hatalmas megtiszteltetés. Sok évszázados összetartozásunk új értelmű szimbóluma.
Hirdetés
A nap képe
Szavazás
